Tabu (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Vajon miért alakul ki elménkben az a tévhit, illetve idealizált kép, hogy egy kisbaba születése után az élet habos-torta, csupa móka és kacagás, minden szép és jó? Ha megpillantunk az utcán egy kismamát, amint vadonatúj, trendi babakocsijában tolja kicsinyét, hajlamosak vagyunk azt hinni: bezzeg neki tökéletes az élete, nincs más dolga, mint hogy sétálgasson a picivel. Pedig ez koránt sincs így. Egy röpke benyomás nem nyújt elegendő bepillantást az illető életébe.

A társadalom elvárja a nőktől és a kismamáktól hogy felhőtlenül boldogok legyenek: nincs okuk panaszra, hisz ott van egy csodálatos kis lény, akivel babázhatnak, és valóban egyesek szemében ez a tény önmagában is irigylésre méltó. Elég, ha csak a számtalan meddő párt, vagy ”szingli-létbe” kényszerült nőtársunkat említem. Ám abba kevesen gondolunk bele, hogy ez az élethelyzet számos előre nem várt konfliktust, nehézséget, megoldandó komplikációt tartogat számunkra. Az a helytelen szokás járja, hogy a problémákról nem beszélünk, nem is vagyunk hajlandók tudomást venni róluk. Kizárólag a pozitív dolgokról számolunk be, dicsekszünk, már-már rivalizálunk, kinek van tökéletesebb élete, mintha valami ostoba verseny résztvevői lennénk. Ennek ellenére egyre több olyan esetről hallani, (persze utólag) hogy itt is, ott is, kisebb-nagyobb mértékű konfliktushelyzet alakult ki, válságba jutott a kapcsolat, a házasság. Ez egyfelől megnyugtató, mert úgy látszik másnál is akadnak problémák a gyermekvállalás után, másfelől viszont elgondolkodtató és elszomorító, hogy éppen amikor a legboldogabbnak kéne éreznie magát az embernek, akkor adódik a legtöbb nézeteltérés, amit csak súlyos kompromisszumok árán lehet helyrehozni.

Engedjenek meg egy rövid eszmefuttatást a nők érdemeit szem előtt tartva. Helytállni az anyaszerepben már önmagában sem kis teljesítmény. Hát még ha a házasságunkat is szeretnénk egyben tartani, ne adj' isten a munkához is szeretnénk visszatérni egy idő után, mindezt persze a háztartás terhe mellett, az szinte maga a lehetetlenség. (Természetesen a mindig ápolt, tip-top külső, és derűs, nyugodt közérzet alapkövetelmény!) Erre most sokaknak eszébe juthat a „találjuk meg a munka és család közti egyensúlyt” -közhely; mint ha az olyan egyszerű lenne. Felgyorsult világunkban elviselhetetlen nyomás nehezül mind a férfiakra, mind a nőkre, ugyanis saját elvárásainknak akarunk megfelelni, ami nem mindig kivitelezhető. Harmonikus otthonra, jól fizető állásra, gyönyörű gyerekekre, és mindent elsöprő szerelemre vágyunk. A háztartás legyen makulátlan, jusson idő a családi programokra, és a várva-várt előléptetés is mihamarabb teljesüljön. A létbizonytalanság, az állandó stressz észrevétlenül beszivárog az életünkbe, megmérgezve a hétköznapokat. Ha pedig a hétköznapok megszokott ritmusát átmenetileg megszünteti, felborítja egy kisbaba érkezése, akkor ezek a problémák hatványozottan törnek felszínre. Egy gyermek születése alapjaiban változtatja meg az életünket, és ez a változás egy életre szól, amivel azonosulni sokszor jóval nehezebb, mint gondoltuk volna. „A fiatalok ma a családon, otthonon kívül remélik életük beteljesedését: egzisztenciára, sikerre törnek, úgy érzik a gyermeknevelés felelőssége, idő-, érzelem-, és munkaigényes feladatai ebben csak hátráltatják őket.” - állapítja meg Ranschburg Jenő. Ez az alapigazság nagyban befolyásolja a gyermekvállalási kedvet.  Nem szívesen dicsekszünk vele, de bizony az élet ezen megismételhetetlen szakaszában a legtöbb párkapcsolat nagyon nehéz próbatételnek van kitéve. Mivel ezt a legtöbben kudarcként élik meg, talán még szégyenkeznek is miatta, nincs megfelelő tere a probléma kezelésének. Sok zátonyra futott házasság megmenthető lenne, ha a felek nem szégyellnének beszélni a problémákról. A gyermek körüli teendők megosztása nem megy mindig zökkenőmentesen, pedig egymás tehermentesítése, a segítő szándék, a figyelmesség elengedhetetlen feltétele a kiegyensúlyozott családi légkör kialakításának. Mindannyian szuper-tökéletes anyák szeretnénk lenni, és ebbe az imázsba nem férnek bele a „konfliktus”, „pár-terápia”, „probléma” és hasonló fogalmak. Sokan már csak akkor kérünk segítséget, amikor összeroppanni készülünk tökéletességünk súlya alatt. Nem véletlenül hangoztatják a szakértők, hogy a gyermek születése után is kötelező a pároknak időt szakítani egymásra, a kettesben töltött órákra, mert e nélkül a legjobb házasság is veszélybe kerülhet. A férfiak joggal érzik úgy, hogy háttérbe szorultak, visszacsúsztak a második, harmadik helyre, e téren a nőknek kell elegendő figyelmet és türelmet tanúsítani. A férfiakat pedig sokszor felkészületlenül éri, hogy a kialvatlanságtól, és az állandó készenléttől idegileg kimerült kedvesük már nem a régi, gondolatai szüntelenül a gyermek körül járnak. És ez az elkövetkezendő 10-15 évben valószínűleg így is marad. „Nem fér hozzá kétség: a házaspár egymáshoz való viszonya és mindkét szülő életformája alaposan megváltozik a gyermek megszületése után. A baba életének első hónapjaiban az anya érdeklődési köre rendszerint beszűkül: a korábbiakhoz képest érzéketlenné válik a külvilág iránt – és ebbe a külvilágba kicsit a férje is beletartozik.”- erősíti meg észrevételemet a neves pszichológus.

És akkor a gyermekneveléssel kapcsolatos nézetkülönbségeket még nem is említettük, ami pedig parázs viták okozója is lehet. Mindezt az állapotot tetézve szinte észrevétlenül, egy szempillantás alatt válik az ártatlanul szuszogó pólyás dacos, követelőző hisztis kisgyerekké. A határait feszegető, üvöltő kétéves fölött tehetetlenül állnak a szülők: „ki ez a kis ördög, kérjük vissza a tündérkénket, és különben is hogyan kezeljük ezt a helyzetet, hogyan jussunk dűlőre a nevelési elveket illetően?!” Ez esetben sem szégyen, ha szakember segítségét kérjük. A sokat emlegetett kismama-depresszió sem kizárólag az anyukákat érintő probléma, az egész családot, és leginkább az édesapát bevonva lehet gyógyírt találni erre az áldatlan állapotra. Érdemes odafigyelni már az intő jelekre, úgymint: kedvetlenség, fáradtság, fásultság, ingerültség. Egy-egy gyerkőc nélkül eltöltött óra valódi felfrissülésként hat, amire minden anyának szüksége van olykor-olykor, ezért senki nem fog megkövezni bennünket.  A gyermeknevelés terén az első három év rendkívül meghatározó, mondhatni megalapozódik a gyermek jelleme, személyisége, alapvető értékrendje, berögződnek fontos szokások, attitűdök. Éppen ezért elengedhetetlen a kiegyensúlyozott szülői háttér, a nyugodt, békés otthon megteremtése. A család egyben-tartása, a stabil hátország biztosítása a matriarchális társadalmi szerveződésekkel egyidős jelenség. Dédanyáink, nagyanyáink legfőbb feladata is ez volt, azzal a könnyebbséggel, hogy őket még nem vitte kísértésbe, nem csábította a sok civilizációs csecsebecse. A fejlett és fejlődő országokban a nők lehetőségei végtelenek, éppen ezért igényeik is magasabbak, mint néhány generációval ezelőtt. A fogyasztói társadalom által sugallt életszínvonal mércéje oly magasra került, hogy a nők csak súlyos döntések árán tudnak versenyképesek maradni. Azaz: karrier vagy gyerek? Mert az élet minden területén száz százalékosan teljesíteni majdhogynem lehetetlen. A mai elkényelmesedett, ugyanakkor túlpörgetett világban az embereknek szükségük van kikapcsolódásra, testet ellazító masszázsra, lelket megnyugtató aromaterápiára, szellemet felfrissítő jógára. (Felmenőink szükségletei lényegesen prózaibbak voltak, ezért élhettek egyszerűbb, de talán boldogabb életet.) Nem beszélve az előre megtervezett családi házról, a kislány korunk óta dédelgetett „világraszóló lakodalom”- álmunkról, a tengerparti nyaralások eszményképéről. És bizony az igényeinket nehéz alábbadni, így nem csoda, ha a kitűzött cél eléréséért folytatott küzdelmünkben épp a legfontosabbat nem vesszük észre. Éspedig azt, hogy alig kétéves gyermekünk vélhetően nem tart igényt nyaralásra és méregdrága autóra, egyedül ránk vágyik, a szüleire. Nincs az az anyagiakban mérhető érték, ami többre becsülendő a családi békénél. Ezért nem érdemes az édesanyáknak teljesíthetetlen célokat kitűzni maguk elé; a nap nekünk is csak 24 órából áll.

Természetesen mindezen anyagi természetű problémát és kételyt háttérbe szorít az az esemény, amikor anyává válunk. Még futurisztikus korunk asszonyaiból is előtör ilyenkor az ősi ösztön: az utódnevelés ösztöne, amely mindent és mindenkit feledtet, lényegtelenné tesz. Azonban egyre vigyázzunk: a férfiakat vezérlő ősi ösztön neve: utódnemzés, ezért a legcsodálatosabb, de egyben legkimerítőbb korszakban, a családi életünk szempontjából elengedhetetlen a párkapcsolat minden igényt kielégítő működtetése. Amely rendkívül fárasztó, emberfeletti munka, de muszáj időt és energiát áldozni rá, és ”dolgozni” a kapcsolaton. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy a fent említett „kiegyensúlyozott, babakocsit tologató kismama”- kép kialakításának hátterében minden esetben kemény és fáradságos munka áll.