Ne bántsák a gyermekeinket! (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Elköltöznek és évente csak egyszer-kétszer látogatnak haza idős szüleikhez – hangzik az elmarasztaló mondat az egyre inkább elöregedő településeken, ahol oly nagy szükség lenne a gyermekáldásra, fiatal lendületre.

Elmennek a fiatalok, először csak iskolába, azután a munkahely is más településre sodorja őket. S a szülők otthonról próbálják előteremteni a tandíjra s más kiadásokra valót. Eleinte minden hétvégén hazaérkezik a gyermek, s ha nincs, vagy nem fogára való a menza, élelemmel megrakodva indul vissza vasárnap az albérletbe, kollégiumba. Eleinte nem érdekli a szülőt, mennyibe kerül mindez – örül a jó iskolának, a gyermeke sikereinek, örül, hogy van miért várni a péntek délutánt, és boldogan hallgatja a heti beszámolót csicsergő gyermeke szájából.

                Aztán, az évek során elfogy lassan a tartalék és a szülő számolni kezd: egy-egy itthon töltött hétvége a fizetés negyedét elviszi. Négy hétvége, s oda a teljes jövedelem. De akkor mi lesz a számlákkal, a kosztpénzzel, a tandíjjal, a ruházkodással, s minden más fizetnivalóval? Ha van rá mód, plusz műszakot vállal és húz keményen a hétvégékért.

                És a felnőttkor elejét taposó gyermek? Ő is tud számolni, amikor kezébe akad a pénztárgép számlája, vagy amikor megtudja, hogy a kedvenc kedd esti focimeccseket másodállásra cserélte az apja (pedig korábban ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem…). A gyerek is tudja, mit jelent a hétvégi hazaruccanás. Ekkor kezdődnek a kötelező hétvégi programok, melyek miatt nem lehet hazamenni.

Mikor érsz haza? – kérdezi a telefonban csütörtök este a szülő.

Nem megyek most haza, program van a hétvégén – válaszol a gyerek mosollyal a hangjában.

A szülő sajnálkozik, de akarva-akaratlanul arra gondol, mire futja az így megtakarított pénzből. S ettől a gondolattól üvölteni szeretne. De mosolyog: akkor vigyázz magadra, kincsem… mondja a telefonba, és a gyerek is mosollyal a hangjában küld sok puszit – s közben könnyes szemmel birkózik a honvággyal.

Egyre sűrűbb a program, egyre ritkább a látogatás. Mert közben nő a család. Már másodmagával érkezik a gyerek, aztán jönnek az unokák is. A jövedelem meg közben nevetséges nyugdíjra aljasul. Mire elegendő a ledolgozott több tucat év utáni nevetségesen kis összeg? No de hol az a nagyapa, aki ne adna meg bármit az unokájának, és hol az az anya, aki nem a kedvencét főzné gyermekének? És hol az a szülő, aki hagyná, hogy a hazalátogatás költségeit a gyermek állja? Kerül, amibe kerül, megterül az asztal minden földi jóval. Még akkor is, ha a hétköznapokra egyetlen fillér sem marad.

Minden hazalátogatás egy megerőltető fejtörés: miből… hogyan? S minden megerőltetésnél elpattan egy-egy hajszálgyökér.

A fiatal mérlegel: hazatér sűrűbben, pár évig, s aztán már csak évente egyszer, november elsején, vagy ritkítja a látogatásokat, és sokáig hazajár, s olyankor karácsonyi vacsora illatozik az asztalon és anya isteni bejglije, apa bátorító kézfogása várja.

Itt hagyják az idős szülőket, ilyenek ezek a mai fiatalok… Aki hallgatja a feddést, annak átvillan az agyán: hogy örültem, amikor a gyermeket felvették az iskolába, egyetemre. Azt akartam, hogy tanuljon. Én küldtem, én bíztattam. Szemére vessem, hogy szót fogadott?

Azt, hogy milyen anyagi vonzata van a hazalátogatásnak, senki, soha nem firtatja: az szégyen. Talán nem annyira a nyugdíjas szülő szégyene, mint azé az államé, amelyik ilyen anyagi helyzetbe sodorja öregeit, de szégyen. Nem kell róla beszélni, akkor nem fáj (annyira).

A fiatalok elfeledik a gyökereiket? Vagy jó kertészként óvják, védik a kedves fát a kipusztulástól?