Van nekem egy 6 éves kisfiam, akit olyan érzékeny és szégyenlős természettel áldott meg a teremtő, amelyet fiúktól nemigen fogad el a társadalom. Bezzeg a 8 éves exchibionista nővére 3 éves kora óta, ahol csak módja nyílik rá, szerepel. Ő minden iskolai előadás törzs-résztvevője, versmondó versenyek örökös nyertese.
Egy ilyen lány után érkezett a családunkba Barnabás, akire a Bari becenevet talán tudat alatt ragasztottuk, de valóban olyan, mint egy szelíd kisbárány. (Bár erősen foglalkozat a gondolat, milyen lenne, ha az eredetileg elgondolt Bendegúz névre anyakönyvezzük..)
Nos Bari ovis szereplős pályafutása a következőképp alakult:
Kiscsoport karácsonyán a meghitten éneklő gyerekek közül kétségbeesett sírással rohant hozzám. Kérdésemre, hogy mi a baj, ezt hüppögte:
- Énekelnek!
Hát az biztos.. No mindegy, év végére felbátorodott (legalábbis azt hittük), szívesen gyakorolta a szerepét (és itt nem ismételném meg újból, az előző zárójeles mondatrészt), ám csak az évzáró műsor feléig bírta, és akkor feladta: odaült mellém a közönség közé.
Majd két hét múlva elkezdett dadogni. Eleinte csak alig, - mi ismerve az ide vonatkozó szakirodalmat tudomást sem vettünk róla -, de aztán egyre jobban, a végén már őt magát zavarva leginkább. Irány pszichológia és logopédus, ahol első kérdésük volt, hogy milyen stresszhelyzet érte a dadogást megelőző időszakban. És akkor beugrott: a szereplés!
A dadogás egyik napról a másikra elmúlt, de szépen megkértük az óvónőket, hagyják őt!
Nekünk vannak a legtüneményesebb óvónőink, mert figyeltek rá, terelgették, dicséretekkel növelgették az önbizalmát, de szerepelnie nem kellett.
Középső csoport végén csak arra próbálták rávenni, hogy a ballagó nagy szerelmével - Fannival- forogjon a mese végén, mint királylány és királyfi. Bari belement.
Majd az előadás előtt két héttel megbetegedett. A műsor utáni napon pedig meggyógyult.
Tehát eddig mindig megúszta a szereplést, - olyan kicsi és olyan édes és olyan szégyenlős, hagyjuk hát - alapon.
Augusztusi gyerek lévén ő négy évig jár oviba, ezért év közben még nem stresszeltük sem őt, sem magunkat. De ősztől már nagycsoportos lesz, igazán illene részt vennie az évzáró műsorban. Így lett ő a Kis légy a mesében. Itthon megállás nélkül a szövegét hallgattuk, és nem csak az övét, betéve tudta az egészet.
Elérkezett a nagy nap! Vigyorogva lépett a terembe, boldogan, hogy lám, milyen ügyes! A mese elejétől szerepelt (volna). El is kezdte, de az első mondat után hirtelen a mosoly keserves zokogásba csapott át és innentől egy mukkot nem lehetett kihúzni belőle. Sírása túlharsogta a többiek szerepét, nagy korokodilkönnyeket hullajtva állt ott elkeseredve. És a Kis légy magyar hangja Ibolya óvó néni lett.
A lányom szaladt oda hozzá, és a sok kis ovis közt a 8 éves langaléta Bogi végig ott guggolt Bari mellett, puszilta, vigasztalta, óvta a sok - gonosz felnőttől -, Bari pedig úgy bújt hozzá, mint riadt kis madárka.
Az előadás végére megnyugodott, de a vállamba fúrva fejét ismét zokogásban tört ki. Ahogy csak tudtam, úgy öleltem, hogy érezze, minden rendben van. De ő csak sírt, s a kérdésemre, hogy mi a baj, ezt válaszolta édes kis 6 éves lényével:
- Az, hogy nem szerepeltem. Pedig én örömöt akartam neked szerezni.
És mit tesz ilyenkor az elérzékenyült bőgőmasina-anya? Összemossa könnyeit a fiáéval, és még az esti mesélés és altató ének után is elmondja neki, hogy:
- Azzal szerzed nekem a legnagyobb örömöt, hogy te vagy az én kisfiam!
Szerző: Izsó Anita
.jpg){kind=small}