Ők azok, akik leszervezik a randevúkat, a futballmérkőzéseket, megtervezik a tanulmányaikat. A gimiben az őrületbe kergetik a tanárokat, ha az ő csemetéjük rossz jegyet kap, mert biztosak benne hogy az ő gyerekük zseni és fényes jövő vár rá (természetesen csak a legjobb tanárok segédletével). Benyomják egy jó egyetemre, kollégiumban ők az elsők, hogy ellenőrizzék a gyermekük szobáját, és panaszkodjanak, ha a szobatárs nem tökéletes, de még azért is szólhatnak a rektornak, ha az ellátás netalán nem ötcsillagos.
Nos, a gyerek lediplomázott, bekerül a munkaerőpiacra, de ezek a szülők még mindig felettük köröznek, egy magasabb szinten, akár a vadászrepülők. Ők vállalják magukra a megfelelő munka felkutatásának feladatát is, állásbörzékre járnak, beülnek az állásinterjúra, fizetésekről, juttatásokról tárgyalnak, és elvárják, hogy őket hívják fel, ha a gyerekük kapta meg az állást.
Tegyünk egy próbát!
Képzelje el, hogy a gyereke már felnőtt. (Ez jogi szempontból a 18, egyes pszichológusok szerint 21.életévét betöltött fiatalokra érvényes - bár biztos vannak olyanok, aki még ilyenkor is pelenkázni és büfiztetni szeretnék a csemetéjüket...)
Szóval képzelje el, hogy a gyereke leérettségizett, vagy lediplomázott, életének egy újabb fejezete kezdődik: munkát keres, az első főállású munkáját.
Legyen őszinte, mit tenne a legszívesebben? (az alábbi válaszok közül többet is választhat)
a. Ön keres munkát a gyerekének.
b. Elkíséri az állásinterjúra.
c. Ön beszél a gyereke leendő munkaadójával.
d. Megígérteti a gyerekével, hogy semmilyen ajánlatot nem fogad el, mielőtt Önnel meg nem vitatja a dolgot.
e. Ön egyezkedik a leendő főnökkel a fizetésről és egyéb juttatásokról.
f. Felhívja a munkáltatót, ha nem az Ön csemetéje kapta meg a munkát.
Ha akár egy pontra is igennel válaszolt a felsoroltak közül, akkor bizony Ön is a "helikopter szülők" egyre népesebb táborát gyarapítja.
Sajnos ez a hozzáállás az önállóságuktól fosztja meg a gyerekeinket, hogy felelős döntéseket hozhassanak a felnőttként az életükben. Ha nem finoman terelgetjük őket, 
hanem mindenbe belekotnyeleskedünk, mindenről tudni akarunk, ha kivesszük a kezükből életük minden területén az irányítást, akkor ez extrémebb esetekben súlyos neurózisokhoz vezethet, de minimum arra szocializáljuk őket, hogy hagyják, hogy minden őket érintő döntés a fejük fölött szülessen. Bábokká neveljük őket, s ha már mi nem foghatjuk a kezüket, keresnek gyorsan mást, aki tovább manipulálhatja őket.
És ha valahonnan mégis nő bennük egy kis önbecsülés, akkor ellenállnak és lázadnak, ha így viselkedünk velük szemben, és amint csak tehetik, kilépnek az életünkből, elmenekülnek otthonról. Tényleg ezt szeretnénk?
Mikor vonuljon vissza szülő, és hagyja, hogy a gyereke felnőhessen végre? És egyáltalán hol az a pont, ameddig még "egészséges" beleszólnunk gyerekeink életébe?
Várjuk a véleményeket, hozzászólásokat!
.jpg){kind=small}