Hogyan vállaljuk ma a családot?
A család ma Magyarországon általában három-négy, ritkábban öt főt jelent. Még ennél is ritkábban jelent hat, hét, nyolc főt… de az ilyen családokat rendszerint már a média is mutogatja.
Nem volt ez mindig így, és más kultúrákban, manapság is találunk bőven példát a mienktől eltérő családmodellre. Például az arab térség népei, vagy a ma élő természeti népek napjainkban is nagy kolóniákban élnek. Részint, mert így tudják megvédeni magukat, részint, mert gazdaságukat így tudják a legoptimálisabban kezelni. Nem oly régen hazánkban is a nagycsalád együttélése volt a gyakori. Ősi családmodell tehát ez, évezredes hagyományokkal, jól bevált receptekkel. De más kultúrákban illetve Európát tekintve egy elmúlt társadalmi korban.
Mai, fejlett társadalmainkban az emberek városokban élnek, azon belül is leggyakrabban zárt, kiscsaládi közösségben. A fiatalok gyakran már családalapítás előtt elhagyják a szülői házat, és önálló – magányos – életre rendezkednek be. A családalapítás ideje egyre jobban eltolódik, a szülők megtervezhetik mikor, hány gyermeket vállalnak. A városi ember reggel elhagyja otthonát, hogy csak késő este térjen újra haza a munkából, a családjához. Ez egy merőben új társadalmi berendezkedés. Annyira új, hogy még a beleszületett fiatal generációnak is tanulnia kell benne a szerepeit, keresnie kell a helyét benne.
A kérdés az, kitől és hogyan lehet eltanulni ezeket a szerepeket? És lehet-e egyáltalán felnőtt fejjel tanulni azt, aminek ösztöneinkből kellene fakadnia? Hogyan fedezi fel a hajdanán korán bölcsödébe került anya a gyermeknevelés otthon töltött éveinek soha többé be nem pótolható szépségeit és fontosságát? Hogyan igazodjon el a fiatal szülő a mindenhonnan érkező jótanácsok útvesztőjében? Fel kellene áldoznia az eddig megélt szerepét vagy megpróbálni összeegyeztetni újsütetű szülői mivoltával? Azonosulnia kell-e az eddig bevált mintákkal, vagy e merőben új színpadon egy merőben új szülői szerepet kell írnia magának? Új társadalom, új embereszmény, új családmodell. Számos problémát vet fel.
A család a társadalom alapja, a közösségi rendszer biztonságának talpköve. Egyaránt tölt be gazdasági és szociális funkciót. Manapság mégis úgy tűnik, hogy válságban van. Miért?
Lássuk például az időt: Ha tetszik, ha nem, a nők már fel vannak szabadulva! Megvívtuk forradalmainkat, kiharcoltuk a jogainkat és most meg akarjuk valósítani önmagunkat! Hogy ez jó így vagy rossz, majd tárgyaljuk később. Most a tényt szögezzük le: a mai családban mindkét szülő aktív dolgozó, és az esetek legtöbbjében még a nagyszülők is. Így pedig – vegyünk csak egy sarkalatos példát: nincs, aki ebéd után elhozza a gyereket az óvodából. Még akkor sem, ha ez így nem jó.
Vagy itt van a másik: a pénz. A család gazdasági és szociális funkciójának egyensúlyban kellene lennie. Nem jó, ha egyik vagy másik tisztség túlhangsúlyozódik, de az is hátrányt jelent, ha valamely poszton hiány mutatkozik. Paradox módon a többlet és hiány ugyanazon a területen jelentkezik leggyakrabban: a gazdasági oldalon. Lépten-nyomon halljuk és látjuk, hogy milyen túlzott mértékben van elanyagiasodva társadalmunk. Elég csak rövid, tudománytalan társadalomkutatást végezni közvetlen környezetünkben és láthatjuk, hogy ez igaz. Egyrészt igaz az, hogy igen sokan küszködnek megélhetési gondokkal, és igaz az is, hogy fogyasztó társadalom vagyunk, a népesség nagy részére jellemző a szükségleteket jóval felülmúló anyagi javak hajszolása. Akármilyen társadalmi réteget vizsgálunk, akármilyen gazdasági körülmények között, a végeredmény ugyanaz lesz: vagy így, vagy úgy, de a pénz az értékek ranglistáján igen előkelő helyen szerepel. A gazdasági társadalom törvényszerűen bekövetkező csökevénye ez.
És mi a helyzet az anyákkal? Az anya-gyerek kapcsolat pótolhatatlan. Létfontosságú jellege a fajfenntartás. Ezért szükségleti feszültség tapad hozzá, éppúgy az anya, mint a gyermek részéről. De az anyai szeretet már az élet első óráiban is több mint merő gondozás: nemcsak a felnőttkori személyes kapcsolatoknak meghatározója, hanem a harmonikus testi-, lelki-, értelmi fejlődésnek is. Általánosságban nézve mégis úgy tűnik, hogy az anyai szerep vállalásával gondok vannak. Ennek több oka lehet:
1. Manapság kiscsaládban élünk. A generációk külön élnek egymástól. A mai fiatal anya egyedül kell, hogy vegye az akadályokat. A nagyszülők kitolt nyugdíjkorhatára sok esetben még azt is lehetetlenné teszi, hogy viszonylag gyakrabban segítsenek be a gyermekgondozásba, gyermeknevelésbe. Holott bizonyos óceániai népeknél és indián törzseknél ma is szokás, ha egy nő nem nagycsaládban él és gyermeket szül, akkor a törzs két segítőt rendel mellé az első hónapok idejére.
2. Korábban elterjedt szemlélet volt, hogy a gyermek legoptimálisabban az intézményes nevelés keretein belül fejlődik. Ezért gyakorivá vált a kisgyermek korai bölcsödébe adása, hogy ott szakképzett gondozók neveljék. Tapasztalatok bizonyítják, hogy ez sok kárt okozott az anyai viselkedés szocializációjában: a bölcsödében nevelkedett nők, modell híján, anyaként nehezen tudnak azonosulni új szerepükkel.
3. Évtizedek óta jól működik a születésszabályozás. Így a szülők a házasságkötés utáni néhány évre tervezik a gyerekek születését, akik általában néhány évnyi korkülönbséggel születnek meg. A lánygyerekek így nem tanulják meg, hogyan kell egy kisgyerekkel bánni, hiszen vagy nincsen náluk fiatalabb testvérük, vagy, ha van, a korkülönbség oly kicsi, hogy érdemben nem tudnak ebből a szituációból tapasztalatot meríteni. Az anya, aki gyermekének megszületése előtt soha, jóformán közelébe sem került újszülöttnek, nehezen veszi a gyermekgondozás első akadályait.
4. A társadalmi megítélés nem kedvez a gyermekét otthonnevelő anyának. A társadalmi megbecsülés annak jár, aki a kor embereszményéhez idomulva eleget tesz a közösség elvárásainak. Ma a művelt, autonóm ember képe körvonalazódik, aki emellett törekvő, munkájában maximalista és sikeres, magánéletében nem szorul segítségre, és minimum tizenöt évvel fiatalabbnak látszik a koránál. Kamasztestű modellek tolmácsolásával sulykolódik az átlagpolgárba, hogy mindenekfelett foglalkozzék fiatalsága és szépsége megőrzésével. Aki tökéletes alkatú – vagy inkább természetellenes – Barby-babát fésült gyermekkorában, nehezen azonosul a terhesség, a szülés következtében megváltozott testével. A „felvilágosult” nő tudja, hogyan lehet gyermek nélkül is teljes az élete és hogyan kell megvívnia nap, mint nap az egyenjogúságért folyó harcot. A tökéletes nő szakmailag is kivívja mindazt, amit egy férfi. Mindehhez idő és energia kell. Rengeteg. A gyerekre már nem sok marad.
Pedig az anyaság is hivatás: szép, fontos, építő jellegű. Mégis, ha egy anya a munkahelyi ambícióval szemben az otthoni gyermeknevelés iránt érez küldetést, gyakran címezi neki szűkebb és tágabb környezete, hogy „passzív” anya. Egy gyermektelen „aktív” nő nyolc óra munka után a nap fennmaradó részét önmagának szentelheti. Ezzel szemben a „passzív” anya huszonnégy órás munkarendben dolgozik. Igaz, az otthon maradó „passzív” anya hiányzik arról a száguldó vonatról, amire nem felkapaszkodni megbocsáthatatlan.
Persze nem kötelessége az anyának feladni munkáját, ambícióját. Azonban ha visszamegy dolgozni, a Munkáltató ritkán tanúsít megértő magatartást a Munkaerő anyai szerepkörével szemben. A törekvő, munkájában maximalista Embereszmény nem húzza ki magát a túlóra alól, csak, mert bezár már az óvoda, és nem szalad haza a munkáját félbehagyva a lázas gyerekhez, és nem telefonálgat a nagymamának, hogy az iskolás megérkezett-e rendben ebédre. Könnyen „kettéhasított” állapotba kerülhet a munkába állt anya, minek következtében az a meggyőződése támadhat, hogy sem otthon, sem a munkahelyén nem teljesít megfelelőképpen.
A régi, jól bevált stratégia szerint szerveződő családban az asszony a tűzhely melegét őrzi, míg az ember a betevő után jár. Mára módosult a helyzet: már nemcsak a férfi az „ember”, nemcsak a kisfiú a „gyerek”, és a férj sem „ura” a feleségnek. A nő dolgozik, önálló kereső, és jogai vannak. A férfi konvencionális szerepei mellé olyan funkciók társultak, melyek valaha mélyen sértették volna önérzetét. A szerepek így közeledtek egymáshoz, és ez így helyes. Egyértelműen látszik, hogy a nők az anyaságot nem abban a formában vállalják korunkban, ahogy ezt dédanyáink tették. Már közhelynek számít a tény, hogy a XX. század milyen rohamléptű fejlődést, milyen szembetűnő változásokat eredményezett az élet minden területén. Miért ne történt volna ez éppígy pont a családi struktúra terén? Miért gondoljuk, hogy bár szélsebesen forog velünk a világ, a család úgy marad a maga állandóságában, ahogy századokkal ezelőtt megrögzült? Manapság egyikünk sem cserélne Arany János Családi kör című versének háziasszonyával:
„Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon”
Bizony késik a háziasszony, mert túlórázott, és nem is annyira jó háziasszony, mert este csak hidegvacsorát üt össze, sőt még az is előfordul néha, hogy ura teszi őelébe az ennivalót. Nem kell, hogy az anya élete csak abból álljon, hogy a ház körüli teendőket ellássa, és a családot meleg étellel várja haza. Nem kell, hogy kivonuljon a szobából, ha a férfiak komoly dolgokról beszélnek. Nem kell, hogy egyszer s mindenkorra hátat fordítson hivatásának a szülés után. De nem kell az sem, hogy folytonos konkurenciaharcot vívjon az erősebb nem képviselőivel, háttérbe szorítva ezáltal gyermekei nevelését, anyai kötelességeit. Mert igenis másra teremtettünk. Az anyai viselkedés ösztönökből fakad. A nő gyermeket akar szülni, és erre a hivatásra születésétől kezdve készül.
A baj akkor van, ha a feminizmus szélsőségei elhomályosítják a biológiai funkciókat. Mert a nő anyagi szuverenitása, szakmai karrierje csak addig tart, amíg meg nem szüli a közös gyermeket. Ettől kezdve néhány évig a férfi keresetétől függ, és egy bizonyos értelemben háttérszerepet tölt be. Ez a tény némely esetben megrázza a nők identitását, egyenjogúságba vetett hitét. Sajnos. A színdarab át lett írva, a kellékek is változtak, a szereplők újszerű stílusban játszanak. De gyerekeink érdekében a szerepeknek nem lenne szabad változniuk.
A társadalmi változások elemi erővel sodorják a korszak emberét. De a történelmet az anyák is írják. A társadalmi megítélés nemcsak a férfiak ítélete. Az értékekhez való viszonyulás manapság válságos. Az értékek helyes sorrendbe tétele az anyáknak is feladata, éppúgy, mint mindahányunknak.
Erkölcstelen a világ, elértéktelenedett a világ, agresszív a világ – halljuk oly sokszor.
De vajon mi a világ?
Mátyás királyunkról szóló egyik mesénkben a király három fondorlatos kérdést tesz fel az egyszeri legénynek. Így szól az első: „- Felelj hát arra, hogy hol a világ közepe! A legény nagyot dobbantott a lábával és így szólt: - Nekem itt van, uram, ahol éppen állok, magának pedig ott, ahol van. „
Hát ez a Világ.
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
Hogyan vállaljuk ma a családot? |
A család ma Magyarországon általában három-négy, ritkábban öt főt jelent. Még ennél is ritkábban jelent hat, hét, nyolc főt... de az ilyen családokat rendszerint már a média is mutogatja. A család a társadalom alapja, a közösségi rendszer biztonságának talpköve. Egyaránt tölt be gazdasági és szociális funkciót. Manapság mégis úgy tűnik, hogy válságban van. Miért?
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
| MEGOSZTOM A FACEBOOKON! |
Közösségi hozzászólások:
Családinet hozzászólások
Hozzászólások (13 - 4)
Krisztina1971
#13
2011. március 21. 12:51:22 | hétfő |
Kedves ChristineC! Örülök, hogy ennyire elgondolkodtatott a cikk, máris megérte "papírra vetni"!
 Neked is sok sikert és minden jót kívánok!
|
|
|
|
||||
ChristineC
#12
2011. március 19. 12:12:05 | szombat |
Kedves Krisztina!
Olvasóként és versenytársadként is gratulálok a cikkedhez. Írásod alapgondolataiban egyetértek Veled. Hozzád hasonlóan én is úgy gondolom, a család a társadalom alapköve, s ennek megfelelően több figyelmet érdemelne. Az anyaszerep leértékelődött, a házasságok sorra mennek tönkre, a gyerekek helyzete egy-egy családban nemcsak kiszolgáltatott, de katasztrófális is. Az is igaz, hogy a világgal együtt az emberek mentalitása is megváltozott. Abban is igazat adok neked, hogy ez nem egy anyákat támogató, családbarát rendszer. Alapjában véve tehát egy véleményen vagyok Veled, mégis úgy érzem, a cikkedben közölt megállapításaid néha egyoldalúak, pedig minden éremnek két oldala van. Engedd meg, hogy néhány sorodat kiegészítsem vagy megcáfoljam a saját gondolataimmal, (vállalva a kockázatot, hogy kommentelőid megköveznek érte ), egy békés kimenetelű és mindkettőnk számára építő jellegű vita reményében. A könnyebb olvashatóság érdekében és a komment terjedelme miatt bekezdésenként szeretném tagolni, cikked tematikáját követve. Bevezetődben a sokgyerekes családmodellt említed, pozitív példaként állítva az elmúlt korok családjait, illetve az arab országokat. Azt írod: „ Részint, mert így tudják megvédeni magukat, részint, mert gazdaságukat így tudják a legoptimálisabban kezelni.” Nem teljesen világos számomra, mit értesz ezek alatt. Veled ellentétben azonban én nem ezeket tartom elsődleges okoknak, sokkal inkább a vallást, mely mélyen áthatja mind a társadalmi, mind az egyéni felfogást, a szexuális felvilágosítás hiányát, illetve egyes területeken a súlyos gazdasági helyzetet. Szeretném a fenti példákat néhány dél-amerikai országgal kibővíteni, ahol – a cikkedben is említett – születésszabályozás szintén hiányzik. Ennek okát többek között a már felvetett felvilágosítás hiányában, valamint a gazdasági helyzetben látom, melynek következtében a lakosság nem képes megfinanszírozni a fogamzásgátlás egyik (pénzbe kerülő) módját sem. De úgy gondolom, nem csak a felvilágosítás hiánya közös ezekben az esetekben, hanem a nők, illetve lánygyermekek kedvezőtlen helyzete is. A letünt korok tradícióiból, illetve az arab országokban uralkodó szokásokból kiindulva, szeretném megkérdezni, szívesen élnél-e egy olyan korban vagy egy olyan országban, ahol a nő helyett a férje, netán -mint a család rangidős férfitagja-, apósa dönthet, ahol csak kötelességei vannak, s nincsenek jogai, ahol nem hogy fürdőruhát nem vehet fel, de lehet, hogy még az arcát sem mutathatja meg? Mit érezhet az a nő, aki nem dönthet arról, kivel akarja leélni az életét, mivel töltse a napjait, kivel állhat szóba? Elég, ha elsajátítja a házimunka és a gyereknevelés alapjait, többre úgysincs szüksége, igénye meg nem is lehet. A dél-amerikai helyzetet tekintve, számos országban virágzik a drog-és fegyverkereskedelem, a prostitúció, a csempészet, a korrupció, a gyermekmunka, az alacsony iskolázottság. A lányok sokszor már 14-15 évesen gyereket szülnek vagy prostituáltak lesznek, a közbiztonság pedig egyes helyeken nem létező fogalom. Szerinted mindez mire vezethető vissza? És akkor még az Ázsia, illetve Afrika egyes országaiban uralkodó helyzetet, a túlnépesedés problémáját, az ebből fakadó gazdasági, környezeti vagy egészségügyi gondokat nem is elemeztük. Bár az említett országok családmodelljei merőben különböznek egymástól, a bennük felmerülő problémák okai azonosak. Biztos vagy benne, hogy a „jól bevált receptek” valóban beváltak? “Új társadalom, új embereszmény, új családmodell. Számos problémát vet fel.” Ebben igazad van, de miből gondolod, hogy a régi modellekben nem voltak problémák? Valószínűleg azért buktak meg, mert abban a formában már nem voltak képesek fennmaradni, illetve az adott problémáikat nem tudták kellőképpen megoldani. Ez igaz népekre, társadalmi rendszerekre, kormányokra, de akár még a Római Birodalomra is, annak ellenére, hogy virágkorában remekül funkcionált. Az anyaszerep minden korban új szerep volt egy nő számára, aki először szült gyereket, több száz, sőt több ezer évvel ezelőtt is, ahogy napjainkban is. S minden generáció egy újabb világba született bele. Bár nagyanyáink módszereiből sokat meríthetünk, nem biztos, hogy mindig az a helyes, ahogy ők cselekedtek. Ha nem így lenne, akkor például még ma is pálinkás kenyérrel és mákfőzettel altatnánk gyerekeinket. Ami a generációk együttélését illeti, véleményem szerint célszerű megnézni az előnyét és hátrányát egyaránt. Egyrészt nem vitatom, mind fizikailag, mind a tapasztalatokat illetően nagyon nagy szükség van a nagyszülőkre és szerencsés az az édesanya, akinek van ilyen támasza. Ugyanakkor érdemes végiggondolni azokat a súrlódási felületeket is, melyek pont a többgenerációs családok együttéléséből adódtak. Ilyen esetekben vajon kinek kellett alkalmazkodni, kihez? Hány kapcsolat megy még ma is tönkre valamelyik fél szülei miatt, annak ellenére, hogy nem laknak velük együtt? Hány házaspár lehetett igazán boldog és felszabadult a szülők és a nagyszülők árnyékában? Hányan dönthettek szabadon az anyagiakról, a gyereknevelésről, a szabadidejükről? És vajon milyen szexuális életük lehetett azoknak a házaspároknak, akik hely hiányában egy szobában aludtak a gyerekekkel, nem ritkán valamelyik felmenőjükkel? El tudsz képzelni úgy egy intim kapcsolatot, hogy közben tőletek két méterre ott fekszik a dédi? Bármennyire is szereted, nem hiszem, hogy feldobna a tudat. Hát még akkor, ha ki nem állhatod! Egy ilyen családi körben mekkora esélye volt bármelyik családtagnak is az intimitásra? Különösen, ha a szülőket vagy a nagyszülőket kíváncsi természettel áldotta meg az ég. Saját szemszögemből ítélve, nem ezt találom az ideális, mindenki számára kielégítő modellnek, mint ahogy a másik végletet sem tartom erkölcsösnek, miszerint manapság sok idős embert hagynak magára. Úgy gondolom, átestünk a ló túloldalára. Az idősebb korosztály sokszor több tiszteletet és törődést érdemelne. Szerintem szüleink-nagyszüleink generációja már teljesen másképp gondolkodik, mint ahogy az ő szüleik-nagyszüleik gondolkodtak és valóban szükségünk van (lenne) a segítségükre és a tapasztalataikra, de nem olyan körülmények között és (egyes esetekben) olyan nyomás alatt, mint ahogy ők élték meg anno, fiatalon. A cikk 3.pontjában azt elemzed, milyen fontos, hogy egy lánygyermek a fiatabb testvérének gondozását látva, esetleg rajta gyakorolva megtanulja, hogyan kell egy kisgyerekkel bánni. Úgy vélem, ez valóban előnyös, de csak addig, míg ezt örömmel és élvezettel végzi, s amíg édesanyja az újszülött testvéreként és nem egy mindig kéznél levő, ingyenes babysitterként tekint rá. Amíg az anya meghagyja gyereknek és nem várja el tőle, hogy a problémák nagy részét ő oldja meg helyette. Természetesen oszthat rá feladatokat, amíg azt egészséges mértékben teszi, de találkoztam már olyan anyukával, aki a mártírt eljátszva, gyerekének lelkiismeretfudalást okozva, lelki zsarolással vagy szóbeli fenyítéssel kényszerítette a nagyobbik gyereket a sokadik feladat ellátására is. Azt hiszem, egy ilyen kislány sokmindenre vágyik majd az életben, csak nagycsaládra nem és érdemes elmerengeni azon is, vajon milyen lesz a testvérek közötti viszony. És mi a helyzet a legkisebbekkel? Ők kitől tanulják meg mindezt? Ebben a részben említetted a születésszabályozást. Csak még egy gondolat ezzel kapcsolatban. A születésszabályozás kérdésének boncolgatásakor egyrészt nem elhanyagolható a morális oldal, illetve Magyarország esetében a kétségbeejtő népességcsökkenés, másrészt viszont sajnos nem lehet elsiklani a csecsemőgyilkosságok, az illegális abortuszok, a nem kívánt gyermekek sorsa felett sem. S mindkét oldalon erőteljesen felmerülnek a gazdasági kérdések is. A cikk 4. pontjában a „tökéletes nő” idillikus képét írod le. Maximálisan egyetértek Veled, mégis úgy érzem, a leírtak megint kissé hiányosak. Egyrészről ott vannak a társadalmi elvárásoknak, a reklámoknak, az önmaguknak megfelelni kívánó nők és sajnos számos esetben ott vannak azok az anyukák is, akik úgy vélik, azzal, hogy férjhez mentek, s gyereket szültek, beteljesítették küldetésüket, s nincs is igényük sem a szellemi fejlődésre, sem a külsejük karbantartására. A „- Férjhez mentem, innentől kezdve nem számít, hogy nézek ki.” felfogás, ami nem az időhiánynak tudható be, s amiről úgy gondolom, elég szomorú. A munkahelyi elvárásokhoz szintén szeretnék hozzáfűzni néhány mondatot. Bár én is azon édesanyák csoportját erősítem, akiknek csak ritkán tud segíteni a család, mégis úgy vélem, hiba lenne, ha nem gondolnék bele az ellentábor álláspontjába is. Itt elsősorban nem is a munkáltatókra gondolok, hanem a kollegákra. Egyrészről tisztában vagyok azzal, milyen nehéz annak az anyának a helyzete, aki nem tudja kire hagyni beteg gyermekét vagy akinek rohannia kell munka után az óvodába, másrészt viszont meg kell érteni azokat a kollegákat is, akiknek nincs gyermekük, vagy ha van, nem küzdenek ilyen nehézségekkel. Munka szempontjából egy dolog fontos csupán, hogy kész legyen. Valakinek el kell végezni, ha másképpen nem megy, túlóra árán. Úgy érzem, gyerekes szülőként is be kéne látnunk, a kollegáknak is igazuk van, ha felháborodnak, hogy ugyanazért a fizetésért esetleg a mi munkánkat is meg kell csinálniuk, ahelyett, hogy a megérdemelt szabadidejüket töltenék. Attól még, hogy valaki egyedülálló, a munkaidő neki is addig tart, mint nekünk és az az édesanya is szeretne minél több időt tölteni a gyerekeivel, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy valamelyik nagyszülő összeszedi a gyerekét az oviból. Úgy gondolom, erre a problémára mindenki számára egyértelműen tökéletes megoldás nincs. Legalábbis jelenleg, bizonyos munkamódszerek, a munkamorál, a cégek struktúrájának átszervezése, a munkáltatók és a dolgozók mentalitásának megváltozása nélkül. Helyzetek vannak, melyek elsősorban a rendszer hibájából adódnak, melyekről egyik fél sem tehet, s melyeket ezek ellenére meg kell oldani. Úgy vélem, az adott körülmények között ez csak úgy sikerülhet, ha mindkét oldalon toleránsak vagyunk egymás iránt és mindkét oldalon képesek, illetve hajlandóak vagyunk a cél érdekében kompromisszumokat kötni. S ha valaki segít, nem élünk vissza vele, hanem igyekszünk valahol, valamilyen formában visszaadni. A következő részben azt írod, egy háziasszony „nem is annyira jó háziasszony, mert este csak hidegvacsorát üt össze”. Azt gondolom, olykor-olykor belefér, hogy hideg vacsora kerüljön az asztalra, bár szerintem van néhány étel, mely percek alatt elkészíthető. Nem dől össze a világ, ha néha pizzát, virslit vagy éppen bundáskenyeret eszik a család egy nagy adag teával leöblítve. Ettől sokkal fontosabbnak tartom a vacsorák hangulatát, hogy együtt legyenek a családtagok és mindenki elmondhassa, mi történt vele aznap. Egyébként az is megoldás lehet, ha időnként többet főzünk egy-egy ételből és ilyen esetben előhúzzuk a fagyasztóból. Végezetül engedd meg, hogy leírjak még néhány gondolatot a nagycsaláddal kapcsolatban. Fantasztikus dolognak tartom, ha egy gyerek sok testvér között nőhet fel, de csak abban az esetben, ha: - minden gyerek megkapja a számára megfelelő mennyiségű figyelmet, törődést és szeretetet - a gyerekek nem a nem kívánt terhességek sorozatának köszönhetően születnek meg - nem különböző szociális juttatások megszerzésének érdekében vállalják őket a szülők - a gyerekek a családon belül egymásért és nem egymás ellen küzdenek - a testvérek megtanulnak önzetlenül megosztani egymással mindent, ahelyett, hogy önző módon, gyorsasággal és agresszivitással tegyenek szert dolgokra. (Utóbbi esetben elgondolkodtató, milyen felnőtt válik belőlük.) - a szülők képesek legalább a legalapvetőbb szükségleteket biztosítani minden gyermek számára (beleértve a fizikai, szellelmi és lelki szükségleteket egyaránt) - a gyermekek nem különböző nevelőotthonokban kötnek ki, a szülők pedig a munka, a stressz, a vállalt felelősség közvetkeztében nem válnak alkoholistákká vagy idegbetegekké. Úgy vélem, akárhány gyerekünk is van, neveljük őket szeretettel, s biztos vagyok benne, hogy ebben egyetértünk. S hogy stílusosan, a cikkedben említett mesére utalva fejezzem be: Az a kérdés, miért tart ott az emberiség, a társadalom, a család vagy az egyén, ahol tart? Talán azért, mert a legtöbb ember csak „dobbant” és fütyül arra, másoknak hol van, mit jelent vagy milyen a világ. Köszönöm, hogy elolvastad hosszúra sikerült hozzászólásomat. További sok sikert kívánok a versenyben! Üdvözlettel: Christine
|
|
|
|
||||
D.Bogi
#11
2011. március 16. 17:38:04 | szerda |
Kedves Krisztina! Gratulálok, ez egy igazán frappánsan megfogalmazott, érdekes és szerintem sokakat érintő-érdeklő cikk lett! Nekem nagyon tetszik! Remélem, máskor is lesz lehetőségem olvasni tőled ezt-azt
 !
|
|
|
|
||||
Krisztina1971
#10
2011. március 16. 08:56:17 | szerda |
||
Maron
#9
2011. március 14. 18:30:57 | hétfő |
Remek kis cikk lett!
Sodró és stílusos, minden ironikusságával együtt komoly hangvételű. Gratulálok!
|
|
|
|
||||
Krisztina1971
#8
2011. március 12. 16:41:50 | szombat |
Kedves KMilla! Köszönöm szellemes soraidat! Remélem Neked is tele a tarisznyád:) Sok sikert az úton!
|
|
|
|
||||||
KMilla
#7
2011. március 12. 14:26:54 | szombat |
a Család..sokféleképpen értelmezett fogalom:szentséges is,megtisztelt és olykor megvetett cinikusan félre legyintett.Állapota jellege,szelleme mégis sorsot formáló de legalábbis meghatározó mindnyájunk számára.E földi vándorúton ama bizonyos hamuban sült pogácsa: a család. Sok sikert mindenkinek ehhez az úthoz. Kedves Krisztina gratulálok a cikkhez!!
|
|
|
|
||||
Krisztina1971
#6
2011. március 12. 09:22:51 | szombat |
Kedves Jammi! Nagyon szépen köszönöm, nagyon jólesett az elismerésed. Be kell vallanom - gyógypedagógusként - a nevelés elméletébe is belemélyedtem már, de abban teljesen igazad van, hogy az anyaság könyvekből nem tanulható. Három gyerkőcöm mellett bőven van lehetőségem a gyakorlati tapasztalatok gyűjtésére:)
|
|
|
|
||||||
Jammi
#5
2011. március 11. 20:33:08 | péntek |
Kedves Krisztina! Már csaknem valamennyi cikket végigolvastam, és örömmel tapasztaltam, hogy a Te írásod az, amelyik mondanivalójában, és kifejezésmódjában egyaránt rendkívül kerek, kiérlelt, értékes. Úgy vezetted végig a témát, hogy az első mondattól az utolsóig lekötötte a figyelmemet. Gyakorló anyaként/nagymamaként tiszta szívvel támasztom alá okos megállapításaidat, mert magam is végigjártam ennek a problémakörnek minden stációját. Meglepne, ha tévednék, Te sem könyvből tanultad a XXI. század anyaszerepét.
Bízom benne, hogy más témákat illetően is ilyen értelmesen, választékosan, világosan tudod megfogalmazni a gondolataidat. Gratulálok!
|
|
|
|
||||
akost33
#4
2011. március 11. 08:29:47 | péntek |
Nagyon jó barátnőmnek nemrég azért dobták vissza az álláspályázatát mert az utolsó fordulóban elárulta, hogy van három gyereke. A munkáltató a szemébe is mondta, hogy van már egy olyan munkatárs aki túl sokat van betegállományban. Felháborító!!! Egyetértek az íróval, jó lenne helyretenni a dolgokat.
|
|
|
|
||||
Ez is érdekelhet:
.jpg){kind=small}