Úgy gondolom, hogy nem lehet egyformán nevelni a testvéreket, hiszen a szülők nevelési tapasztalata bővül, személyiségük érik a testvérek születése által – a gyermek is neveli szüleit. A második, többedik gyermek már testvérként születik, az elsőnek pedig meg kell tanulnia a testvér szerepét.
Milyenek az elsőszülött gyermekek? Tapasztalatom, hogy érzékenyebbek, visszahúzódóbbak, félnek a kudarctól, magányosabbak, szívesen játszanak egyedül. Mi lehet ennek az oka? Talán a születésükkel kialakult szülői bizonytalanság? A szülő túlzott féltése, aggodalmaskodása, amelyet az anyatejjel magába szív a gyermek? Úgy gondolom, hogy a szülők életében kiemelt szerepet játszik, hogy szülővé váltak.
A második gyermek születésénél már megtanulta a „szerepét”, magabiztossá válik e szerepben. Azonban a testvérféltékenység elég sok problémát okoz a családban.
A testvér születésével az idősebb gyermek észreveszi, hogy kiváltságos helyzete megszűnt, osztoznia kell a szülein. Gyakran utánozza testvérét olyan viselkedési formában, amely a szülők gondoskodását kiváltja: ő is cumisüveget kér, a szobatiszta gyermek ismét bepisil.
Nem tartom helyesnek, ha megoldásként a szülő egyformán próbál szeretetet adagolni. Az egyenlő bánásmód olyan példát nyújt a gyermeknek, hogy később ő is ilyen igénnyel lépjen fel, figyelje testvérét, hogy mennyit kapott, neki mit szabad, stb.
Abban sem vagyok biztos, hogy azonos módon lehet szeretni két gyermeket. A gyermek már születése után szükségleteinek megfelelően válaszol szülei szeretet megnyilvánulásaira.
Személyes viszony a szeretett két ember között: van olyan gyermek, aki 5 éves korában is igényli a cirógatást, szülei közelségét, más viszont tartózkodó főleg mások előtt.
A szülő tehát mindegyik gyermekének egyénre szabottan adja szeretetét, kapjon szükségletének megfelelő bánásmódot!
A testvérek között gyakori a civakodás, veszekedés. Ennek alakulását nagymértékben befolyásolják a nevelési hibák. Az indulatok mesterséges elfojtása, a szülő által béke parancsolása /béke puszi/ a gyermekben megmarad, az ilyen „testvéri harmónia” egész életre szóló ellenszenvhez vezet a testvérek között. Felesleges tehát megfékezni az indulatokat, csak tompítani szabad: haragudni szabad, de verekedni nem.
Ugyanígy hibás a nagyobb gyermek igazságtalan félre állítása, „az okos enged” megnyilvánulás. Nem szabad kényszeríteni arra, hogy eltűrje a kisebb akarnokságát. Mindegyik gyermeknek árt ez, de a nagyobbnak egy életre félreállítottság, elnyomottság érzete lesz. A szülő csökkentse minimálisra a testvérek egymástól függését!
A gyermekek fejlődése során természetes a versengés, a megosztás nehézsége.
Ahhoz, hogy minden gyermek biztonságban érezze magát a családban, ne rivalizáljon a testvéreivel, szükséges, hogy mindegyiket egyéniségként szeressük, aki saját ritmusában és módján fejlődik. Ha azt érzi, hogy azért szeretjük, aki – nő az önbizalma, csökken az iránti félelme, hogy testvérei helyettesítik őt, sértődöttség nélkül elfogadja őket. Azokban a helyzetekben, amikor nehezen alkalmazkodik, megnyugtatással, megértéssel megtanulja elfogadni kisebb testvéreit.
Összegezve: A gyermek, amit otthon megtanul, azt viszi tovább a környezetébe, a külvilágba. A testvérek közötti kapcsolat mikéntjének a meghatározója a család!
„ A gyermek azt tanulja meg, amit átél.”
Fotó: jenny_klestil: big brother
.jpg){kind=small}