Segítsen-e a gyerek?

Persze, ha jobb a kedvem, rögtön találok mentséget: rengeteg a lecke, gyereknyuvasztók az iskolai követelmények, sok a különóra. És hát mikor randevúzzanak szegénykék, ha nem most... Egyáltalán kell, hogy segítsenek? Bizony kell! Ezt - sok-sok anyához hasonlóan - elméletben tudom, de a gyakorlati kivitelezés elég döcögős. Mert mi a nehezebb: rávenni egy kamaszt, hogy mosogasson el, vagy kiszaladni a konyhába, és pillanatok alatt rendbe tenni mindent? Ugye, hogy az utóbbi az egyszerűbb? De ez a rosszabb megoldás.

Nagy családban könnyebb: a szülő képtelen mindent maga végezni, kénytelen bevonni a gyerekeit.

Amikor mind az öt gyerekünk velünk lakott, kitartóan küzdöttem. A zoknicsatát elvesztettem: dédnagymama koromban is az a rémálom fog üldözni, hogy ülök a földön millió zokni között, és csöndesen motyorászva kupacolok: ez Krisztiáné, ez Zsófié, ez Pannié, de a többi ezernek hol a párja? Brrr! Ám mosogatás-, porszívózásügyben sikeresnek mutatkoztam. Például kifüggesztettem egy táblát a konyha falára a takarítási és mosogatási rendről. Hétfő: Krisztián, kedd: Zsófi, szerda: Kori és így tovább... Működött, működgetett. Mivel a nagy család minitársadalom, a kölykök árgus szemmel figyelték, hogy a másik elvégzi-e a teendőjét. Szegény fiamat egyszerre négy lánytestvér szekírozta, ha a szobájában túl nagyra nőtt a "kupi". Szóval, még az ellenőrzés terhét is levették a vállunkról. Ám ma, amikor "aprócska", kétgyerekes családként zajlik az életünk, valahogy megzápultam. Túl sokszor választom a "magam megcsinálom" megoldást. A januári fogadalmam épp az volt, hogy újból életbe léptetem azt a bizonyos táblát.

Ha nem neveljük őket munkára, velük tolunk ki.

További önostorozás helyett most inkább elmondok egy rossz és egy nagyon jó példát. Egy riportalanyom - napi tíz-tizenkét órát dolgozó vállalkozó - egyedül nevelte két tizenéves gyerekét. Egy fiút meg egy lányt. Látogatásomkor a vállalkozás "lemenőben" volt. Ám az előző években dőlt a pénz, és a mama felvett egy házvezetőnőt, aki kimosta, összehajtogatta a srácok szerteszét hagyott holmiját, takarított, főzött, mosogatott. Amikor megroggyant az anyagi biztonság - eltűnt a házvezetőnő -, a gyerekek az anyjuk ellen fordultak. "Ganajozzuk a lakást, vagy tanuljunk? Mi igyuk meg a levét annak, hogy elszúrtad az üzletedet? Egy anyának kötelessége..." Isten bocsássa meg bűnöm, hirtelen elhagyott a pedagógiai tudatosságom, és szívem szerint nyakon vágtam volna a követelődző kamaszokat. Később rájöttem, hogy szegény asszony rontott el mindent. Mert a hirtelen gazdagság: csapda. Ő túlkímélte a gyerekeit, akik nem tanulták meg, hogy munka nélkül nincs rend, nincs semmi. Ennek ellenkezőjét tapasztaltam egy Vas megyei faluban. A háromgyerekes család délelőttje olyan természetes ritmusban zajlott, hogy őszinte tisztelettel néztem a szülőkre. A mama a négyéves kicsi aktív közreműködésével tésztát gyúrt, a tűzhelyen fortyogott az illatos húsleves, a nagylány porszívózott, a papa és a kamasz fiú a kertet rendezte: gyomláltak, gereblyéztek, kupacokba gyűjtötték az avart. Olyan jó otthonillat volt! És egyik gyerek sem hőbörgött, hogy ő inkább tévézne...

De ha önöknél még nem megy minden ilyen olajozottan, ne keseredjenek el! Egy kolléganőm fia kibírhatatlanul rendetlen volt kamaszkorában, szegény anyja hosszas könyörgés és veszekedés után beköltöztette a srácot a cselédszobába, "aszalódjon ott a büdös zoknijai között". Ám a fiú azóta elvégezte az egyetemet, megnősült, és ma olyan gyönyörű rendet tart, annyit segít a feleségének, hogy mindenki példát vehetne róla. Szóval, felnőttként követi a rendes, szorgalmas édesanyja példáját. Lám, nem szóval nevelünk eredményesen, hanem saját példánkkal!


V. Kulcsár Ildikó



forrás: www.holgyvilag.hu