Szívek gyermeke

Zsuzsa mosolyogva nyit ajtót és betessékel az első emeleti, ízlésesen berendezett lakásba.
- Ne nézz körbe, hatalmas a rendetlenség, mire végzek a takarítással, mindig kezdhetem elölről. Egyébként még nem ébredt fel, azért van most ilyen csend.
Arca sugárzik a boldogságtól. Anya.
Kávéval kínál, majdnem visszautasítom, de eszembe jut: Rómában mint a rómaiak. Nem szeretem a kávét, de elutasítással kezdeni a beszélgetést, nem sok jóra vezetne. Letelepedünk a nappaliban, csilingelnek a kanalak a kávéscsészékben, és Zsuzsa csillogó szemekkel kezd bele a történetbe.

-1996 szeptemberében született, a szülei cigányok. Anyja elhanyagolta, a helytelen táplálás következtében kialakult egy krónikus asztmatikus problémája, gyakran fullad, kínszenvedés még hallgatni is. Három hónapos volt, amikor idegeneknél hagyva talált rá a védőnő rühesen, gennyes fekélyekkel a testén. Neki szerencséje volt...
Miközben mondja, szemébe fájdalom költözik. Leteszi a csészét az asztalra, és zsebkendőjével megdörzsöli a szemét.
- Egyik testvére egész egyszerűen éhen-szomjan halt, a legidősebb testvére, pedig öt évesen a vonat kereke közt lelte halálát a vasúti síneken játszva. A szenvedések után Zsolt az Intézetbe került, ahol meggyógyították. Már semmi nem látszódik a bőrén és az egészséges táplálás új esélyt adott neki.
- Mikor találkoztatok először?
- Öt éves volt, amikor rátaláltam. Megszerettük egymást. Egyre fogyott akkor már az esélye. Hogy miért volt esélytelen? Az adoptálni szándékozók legnagyobb része szőke, kék szemű, nem-cigány újszülöttet szeretne örökbe fogadni. Egy öt éves "nagyfiú", aki ráadásul cigány is, nem sok esélyt kap arra, hogy családba kerüljön. Neki szerencséje volt, mert az Intézetben is volt egy saját gondozónője, aki nagyon szerette őt, akihez kötődött, aki személyre szóló szeretetet nyújtott neki. Ugyanakkor egyszer már "becsapták", valaki látogatta azzal a szándékkal, hogy kiviszi, és a kicsi beleélte magát ebbe, és nehezen dolgozta fel azt, hogy hirtelen megszakadt ez a kapcsolat.
- Nem féltél?
- Meg kell mondjam, szorongtam egy kicsit, milyen lesz, mit szólunk egymáshoz, és készültem arra is, hogy esetleg nemet kell mondanom, ha nem alakul ki köztünk valami... Először nagyon visszahúzódó, inkább ellenséges, vagy tartózkodó volt. Együtt láttam őt a csoportjával. Mindenkit otthon fogtak, nem mentek oviba a többiek se, hogy ne legyen feltűnő neki, hogy miért épp ő marad otthon. A gondozók elmesélték nekem, hogy egyszer már valaki eljátszotta vele ezt a "kihozlak, hazaviszlek" - játékot, és végül mégse kellett, amit a srác nagyon megsínylett. Így most nagyon akartak vigyázni rá, hogy nehogy hiú reményeket keltsünk benne... Én, mint doktor néni jelentem meg a csoportban. A srácon kívül mindenkivel (további 5 kiskölyök) pillanatok alatt összebarátkoztam, de ő nem jött. Hátat fordítva figyelte a szomszéd csoportot, " nagyon elfoglalt" volt. Nem erőltettük. A gondozó leült velem szemben, és beszélgettünk egymással, meg a többi kiskölyökkel, s így egy kis idő múlva ő is odajött, és a gondozó ölébe ült. Édes volt, ahogy méregetett a szeme sarkából. Kissé ellenségesen, de kíváncsian... Mi felnőttek, azt hisszük, hogy át tudjuk verni a gyerekeket... Meg vagyok győződve, hogy ő is pontosan érzi, mi is történik... Nos amikor a gondozónő végül is elfoglaltságra hivatkozva magunkra hagyott bennünket, mindketten feloldódtunk, és innentől kezdve repült az idő, mesélt, és meséltem, vitatkoztunk, sőt rendetlenkedett, és pimaszkodott is egy icipicit. Végül is mire odajött egy felnőtt csapat, köztük a gondozója, akkor a Kölyök nekem súgta, hogy " ne menjünk oda, jó? ". Félt. Mondtam, hogy ok, nem megyünk! Na de egy idő után győzött a kíváncsisága, és meg akarta nézni a "vendégeket", de látszott rajta, hogy nem képes dönteni. Aztán egyszer csak azt mondta felderült arccal (rájött a megoldásra), "Tudod, mit? Vegyél fel, és menjünk oda, jó?" Hát, mit mondjak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ez a kissrác bízik bennem, és valahol érzi, hogy ha én felveszem, az biztonságot jelent neki... Nehezen vált el tőlem, de nem sírt, pedig kellett volna neki, ez látszott rajta, de már sokat szenvedett azt hiszem, nem az a sírós fajta. Amúgy értelmes, okos, gyorsan reagál, és okosan.

Kulcs csörrent a zárban, majd egy magas, szőke férfi bukkant fel az ajtóban.
- Alszik?- kérdezte rögtön a bemutatkozás után, majd választ sem várva lábujjhegyen elindult a gyerekszoba felé. Vigyorogva jött vissza.
- Keresztben fekszik.
- De, legalább most kibírtad, hogy nem ébreszted fel.- csóválta a fejét az asszony mosolyogva.

- Te mikor találkoztál vele először?- fordultam az apához.
- Óvodai gyereknap volt, ahol a gyerekeket a szülők kikérik, és Zsoltot mi kikértük, tehát valahol megfogalmazódhat benne, hogy mire is készülünk. Fantasztikus érzés volt, a megérkezés. Zsozsó sorban állt a többiekkel az oviudvaron, s mikor Magdit, a gondozónőt meglátta, aki mindig szokott értük menni az oviba, automatikusan felé indult el. És akkor hirtelen meglátott minket Magdi mellett, és felragyogott az a kedves mosolya, odaszaladt Zsuzsához, és mivel ő már leguggolva várta, átölelte, és hozzábújt.
- Csodálatos érzés volt! - kotyogott közbe a felesége. - Ő bizony nem a múltkori "doktor nénit" látta bennem! Csendesen örültünk egymásnak... Magdi nagyon tapintatos volt, hagyott bennünket. És én olyan büszke voltam a kisfiamra, olyan jó érzés volt az oviudvaron átölelni, büszke anyuka lettem végre!
- Vittem neki egy baseball sapkát...- nevetett a férfi - odaadtam, s akkor olyan jellemző kérdést tett fel: "Ez az enyém? Csak az enyém?" "Hát persze!" - mondtam neki, és a fejébe nyomtam. Egy pár percig a sapi a fején, aztán éreztem, hogy valami zavarja...levette a sapkát, forgatta nézegette, majd kibökte nagy nehezen: "Te! Feltehetem én ezt fordítva?" Ok, ha akarod...- mondtam neki, s onnantól fogva olyan csibészesen a simléderrel a hátulján, a fején ült a saját baseball sapkája...
- Oldódott a hangulat?
Zsuzsa a szekrényből ropit vett elő, kiöntötte egy kristály pohárba és letette elém az asztalra.
- A délután folyamán jól éreztük magunkat, jött a nagy móka, de Zsolt persze nem akart semmiben részt venni, nem táncolta ki a májusfát, és nem is erőltette senki. Azt hiszem, nem mert otthagyni, talán félt, hogy eltűnök... Egyszer csak olyan körjáték volt, amiben kérték a szülőket, hogy vegyenek részt, és akkor kézen fogott, és berángatott a májusfához, és akkor boldogan játszott, de csak a kezemet fogva ... Olyan körjáték volt, amiben hol az egyik oldali szomszéddal kellett tapsolni, hol a másikkal...na mi aztán nem váltogattuk a szomszédunkat!
Az apa ekkor felkacagott:
- Na aztán jöttek a nehézségek, jókat vigyorogtam rajta, merthogy volt ott három akkumulátoros kisautó, amiket a kiskölykök vezethettek, de persze volt vagy 40-50 gyerek, és sorba kellett állni... Zsolt nem nagyon szerette a sorban állást, ki is bulizta, hogy kb. ötödikként felülhessen, na és az se volt mindegy hogy mire, mert két autó volt és egy motor... Neki persze a motor kellett... Aztán mikor le kellett szállni a motorról, mert ugye ezer gyerek várt rá, akkor az volt a vigasz, hogy kimentünk a kocsinkba. Jobb is volt egy kicsit kijönni a kavalkádból, és ott lehetett vezetni... persze nagy vita volt azon, hogy ugyan már mért nem lehet ezt a vacak autót elindítani, és úgy száguldozni vele a faluban, hogy Zsozsó úrfi vezet... Elég nehezen sikerült meggyőznöm, hogy azzal még egy cseppet várni kell. A kocsiban arra terelődött a szó, hogy "mit hozzak neked legközelebb". Ezt kérdeztem tőle, aztán észbe kaptam és megkérdeztem, hogy előbb azt mondd meg, hogy jöjjünk-e még hozzád... A válasz: igen igen igen... Így, háromszor egymás után... Eztán egy rendőrautóban alkudtunk ki a következő alkalomra. Lassan egyre jobban elfáradt.... fázom, akarok még motorozni, éhes vagyok, de az autóból ne szálljunk ki.... azt éreztem, hogy mindent azonnal, és MINDENT akar, lehetőleg most, mert ki tudja lesz-e még ilyen alkalom...az abszolút bizalmatlanság a világgal szemben... Olyan szomorú látni egy 5 éves gyereknél a szorongást attól, hogy "most jó nekem, de vajon meddig???" És ekkor kiderült, hogy elkövettem egy hibát: amikor kimentünk az én autómba egy kicsit megpihenni, meg "vezetni" akkor azt mondtam neki, hogy mikor visszamegyünk az oviba, még egyszer ráülhet a motorra.... Mivel a kocsiból nem tudtam kivakarni, mire megelégelte a "vezetést" addigra elvitték a motorokat...elveszett a bizalom ... ez egy hajszálvékony ösvény, amit járhatunk : nem szabad ígérni semmit, csak olyat amit betartasz, mert rajtad áll. Nincs felmentés...Zsolt onnantól fogva éppen hogy szóba állt velem, ment Magdihoz, és bár előtte a kocsiban kialkudta, hogy az intézetig majd ő ül elől mellettem, amikor mindez történt, megbeszélte Magdival: ugye hátraülsz mellém??? Engem ez nem bántott meg, csak megtanított valamire: amit ígérsz, azt meg KELL tartani, amit nem tudsz 1000%-ra megtartani, azt NEM SZABAD megígérni... Még azt se, hogy sütni fog a nap... De ezt a helyzetet azt hiszem más tényezők is alakították idáig. Az az érzésem, hogy Zsolt "elszaladt" az elől, ami kettőnk között a délután folyamán kialakult, amit ő is, és én is éreztünk. A kialakuló egymás iránti szeretet. Egészen biztos, hogy nem könnyű szeretni valakit, és félni, hogy mégse lesz igaz, hogy csalódni fog az ember, hogy nem szeretik viszont... De én azt akarom, hogy Zsolt ne csalódjon a szeretetemben, és tudom, hogy nem is fog, ezért mindez nem bánt, csak sokkal nagyobb óvatosságra int, hogy ne gázoljunk bele még véletlenül se a kis sebezhető és csalódott lelkébe.

- Jött valaki?
Egy fekete szempár nézett farkasszemet velem, majd a fiúcska betelepedett anyja ölébe. Szigorúan méregetett és álmosan babrálta Zsuzsa ruháját.

- Azt hittem, a mamáék jöttek. - nézett rá dacosan és szinte szégyelltem magam, hogy csalódást okoztam neki.
- Igaz is, a nagyszülők mit szóltak a döntésetekhez?
- Velük kapcsolatban is sok félelmem volt... Nem fogadják be az új jövevényt, vagy nem úgy ahogy én szeretném... Mit szólnak ahhoz hogy cigány? Vasárnap amikor elmentem látogatóba hozzájuk, apa betegsége miatt nagyon el volt keseredve. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a kezébe adtam Zsolt fényképét, s azt mondtam: Apa szedd össze magad, mert itt van valaki, akinek nagypapira van szüksége! Mindketten meghatottan és szeretettel reagáltak. Megbeszéltük azt is hogy Zsolt cigány, és teljesen természetesen fogadták a dolgot. "Na és? Attól még egy aranyos gyerek, és csak rajtunk múlik, milyen ember lesz belőle!" Anyának nagyon jól esett, hogy elmondtam neki azt a szándékomat, hogy Zsolt nevét, ha majd a körülmények már engedik, meg szeretném változtatni, méghozzá ha lehet, Kovácsra, azaz a nagypapa nevére. Nagyon örült ennek az ötletnek. Befogadták.

- Mit szólnál, ha elmennénk egy cukrászdába?- fordultam Zsolt felé, mire a kis lurkó pattant is ki anyja öléből és húzta a cipőjét.
Elindultunk közös csavargásunkra. A lakótelep mellett kb. 50 méterre, van egy fagyizó, de Zsolt nem azt választotta, hanem megsétáltatott minket jó messzire... Talán azt hitte, hogy ott túl hamar végzünk! Kézen fogva vezetett, gondosan magyarázva az utat, mesélt arról, hogy ki hol lakik, és nagy komolyan ígéretet tett nekem, hogy legközelebb elvisz Ágihoz, aki az a gondozónője volt.
- Majd én elviszlek hozzsá, jó? De majd vigyázsni kell ám, mert a Johnny harapós, de astán majd én megvédelek, jó?
Megbeszéltük. Egész úton be nem állt a szája, mesélt, kérdezett, mindent akart tudni, még akkor is visszakérdezett, amikor a választ megkapta valamire. Minimum annyit kellett még hozzátennie mindenhez, hogy: "Igeeen??" Nyilvánvaló, hogy ez nem csupán az érdeklődő gyermek kérdésözöne, hanem a tapasztalat, hogy akkor kapja a legtöbb odafigyelést, ha fecseg, ha kérdez. Hiszen ha csendben van a gyerek, akkor a gondozónő ezer más gondot old meg éppen. Útközben alaposan megvizsgáltuk, hogy hogyan működik a szemétszállítás Békásmegyeren, szaladtunk házról-házra a kukásautó után, ezer kérdéssel, és kíváncsisággal. A fagyizóban érdekes dolgok történtek. Nem értette, miért nem tölcsérbe kapta a fagyit, talán el se hitte, hogy az fagyi abban a fényes pohárban, míg meg nem kóstolta. Na és az a kóstolás... Egy egész gombócnyit szeretett volna a kanállal a szájába tömni egyszerre. De nem kellett kétszer mondani hogy ne úgy hanem kicsinyenként, mert beteg leszel. Erre aztán újabb bizonyítékát adta annak, hogy milyen nagyon figyelt eddig mindenre:
- Én nem seretek beteg lenni, és nem seretek kórházsba menni. Én ast akarom, hogy anya gyógyitson meg, ha beteg lesek, jó?
- Mennyi mindent jelentett nekem ez a néhány szó... - Zsuzsa szemei elhomályosultak a meghatódottságtól.
Valószínűleg Zsolt mértékével sokat vehetett a kiskanálra, mert a kisfiú felnézett, és figyelmeztette:
- Te mért olyan sokat tesel a kanálba? Beteg lesel ám!
- Hát nem édes? - nevetett az anyja - Most még ő is vigyáz rám!
Zsozsó a sok locsifecsiben elfáradt, és egy ideig csendben kanalazgattuk a fagyit. Egyszercsak felnevetett. Megkérdeztem tőle, mit nevet?
- Hát ast, hogy nem sólunk semmit!
Talán megérezte azt, hogy így is jó, hogy így is együtt vagyunk, és mókásnak érezte, hogy ez így is működik. A nevetése vidám, és elégedett érzésről árulkodott nekem. És aztán olyat is mondott, amit az ember a gyerekeitől ritkán hall, akik beleszoktak a " jóba". Ismét minden apropó nélkül egyszer csak megjegyezte:
- Olyan jó itt nekünk fagyizni!
Nem tudom azokat az érzéseket leírni, amik egy-egy ilyen mondat kapcsán elfognak, de a szeretet, a meghatottság, és a hála keveréke ez.

- Mesélj arról a napról, amikor hazavittétek!
- Hát eljött az a pillanat is! Nagy-nagy izgalommal vártam azt a napot, de tudom, Zsolt is. Mentem érte az oviba, ahonnan már úgy jött el, hogy elköszöntünk. Sok kis virágcsokorral érkeztünk mindenhová. Kapott az óvó néni a búcsúzáskor, a gondozónők... Én valóban óriási hálát érzek a szívemben irántuk, akik eddig szerették, nevelgették, gondozták őt. Hiszen eddig ők helyettesítették az édesanyját, s tőlük kapom meg ezt a csodálatos lehetőséget, hogy én folytassam ezt. Tele izgalommal, és türelmetlenséggel és azt is tudom, hogy szorongással, alig bírta kivárni, hogy elköszönjünk mindenkitől, és elinduljunk végre. Nagyon fontos apróságok történtek... a csoportszobában összepakoltak neki néhány személyes holmit. Egy pólót, amit különösen szeretett, egy-két plüss játékot, néhány apróságot, ami jelképezte mindazt, ami körülvette eddig. Úgy érzem nagyon fontos dolog ez, hiszen eddigi életét nem szabad elvenni tőle nyomtalanul, és ezért a figyelmességért nagyon hálás vagyok a Csecsemőotthonnak. Itthon a szobája lufikkal, szerpentinekkel feldíszítve csak arra várt, hogy kis lakója megérkezzen, a tortán gyertyák égtek, hiszen új kisfiunk született, megszületett hozzánk Zsolt, és ezentúl két születésnapja lesz. Nagy volt az öröm, és a vidámság. Többször el kellett neki olvasnom a feliratot a szobáján: ISTEN HOZOTT ITTHON Zsolt! A délután önfeledt játékkal, mulatsággal telt, majd eljött az este... Megszeppent, amikor a lefekvésre került a sor. " Nem akarok itt aludni..." "Vissza szeretnél menni?" - kérdeztem tőle. Bizonytalanul ugyan de "igen" volt a válasz. Leültem az ágya szélére, és megpróbáltam megnyugtatni. Ismerve ragaszkodását az Ígéretekhez, megkérdeztem tőle: "Ugye emlékszel Kicsim, hogy megbeszéltük, hogy itt alszol?" - "Igen". - "No akkor ma jó lenne, ha itt aludnál, mert már késő van ahhoz hogy visszautazzunk, de ha holnap is vissza szeretnél menni, akkor visszaviszlek. Így rendben van?" Ettől valahogy megnyugodott. A mese után pillanatok múlva békésen aludt. Kicsit összeszorult a szívem, de hát érthető a Kicsi. Hogy is ne kívánkozna vissza este oda, ahol élete eddigi éveiben otthon volt, ahol minden este aludni tért. Nem hiszem, hogy ez tiltakozás lenne az új családja ellen, csupán nehéz megválni a régitől. És hogy is ne lenne nehéz... Széppé és tartalmassá tenni az új életet, ez minden, amit tenni akarok azért, hogy ne kívánkozzon vissza, de ha mégis úgy lenne, vissza fogom vinni, és fokozatosabban próbáljuk meg idehozni, még ha a türelmetlenség itt zakatol bennem akkor is, hiszen nem bántani, hanem szeretni szegődtem hozzá...


"Mit álmodtál? "- kérdezte Zsolt.
"Azt hogy fürödtem a Balatonban" - válaszolt Zsuzsa.- "És te? Mit álmodtál?"
"Semmit" - mondta, de újra kérdezett - "És mit fogsz álmodni?"
"Nem tudom, kicsim, azt az ember előre nem tudja" - mondta a kishitű felnőtt.
"Én tudom"- somolygott.
"És mit fogsz álmodni?"
"Hát azst, hogy a te kisfiad vagyok! "