Az úgy kezdődött, hogy megöleltem, szoptattam, szépen elszenderedett. Óvatosan a vállamra emelem, alszik tovább. Ágyba beteszem, és valami érthetetlen érzékelő bekapcsol benne. Már nyitja is a szemét. És nem segít, ha simogatom, ha beszélek hozzá, csak ha újra mellre teszem. Végülis a német stillen ige nem is táplálásról, csendesítésről, vígaszról szól. És többnyire beválik, Ezzel meg is nyugtattam magam, meg a gyereket is. Aztán nagyobb lett, és régen is volt, és én a környezet jó tanácsára hallgatva szépen ELVÁLASZTOTTAM. Szó sem volt hozzátáplásról, kapta evett, utána cumiból tápszer. Nem szerette, nem szerettem, ezért később áttértünk a kakaóra. Semmi baja nem lett tőle, én viszont tökéletesen bekómáltam attól, hogy minden hajnalban, úgy négy felé kikelek az ágyból, és bár este bekészítettem a cumit, de melegíteni kell. Úgy egy perc, mezítláb, hideg kövön(családi ház, éjszaka nincs fűtés, ami egészséges is, de cidrizik az egyszeri anya), gyerek addigra tök éberen ágyból ki, fotel, rábeszélés továbbalvásra, ágyba visszacsempészés több kevesebb sikerrel, még ücsörgés mellette, és úgy egy óra múlva hurrá, anya tök éberen és morcosan vissza a saját ágyába. Szóval egy napon eltökéltem, hogy el tud aludni egyedül is. Ahogy a könyvben, betettem az ágyba, meséltem, betakartam, megsimogattam, kimentem, üvöltött. (déli alvás lehetett, emlékszem a fényekre). Öt perc múlva visszamentem. Megint betakartam, simogattam, biztosítottam róla, hogy kedvelem, meg hasonlók. Majd ott rágtam az öklöm az ajtó másik oldalán. És élőben élvezhettem, ahogy a tökéletesen magából kifordult kölyök végső elkeseredésében összehányja az ágyat. Soha többé nem kísérleteztem, immár tizenöt lesz, és nem tudom mióta, de egyedül és békében alszik el.
Na de a másodiknál már előre felkészültem. Dehogy fogom elkényeztetni. Figyelni kell a nővérére is,na meg anyának is idő csak magára. Tél volt, a fűtés meg palackról üzemelt. Úgy éjjel 11ig. Majd hajnaltájt kedvesen jégvirágosan voltak az ablakok, a baba keze, feje pedig hát... fagyos. Úgyhogy köztünk aludt. A nővére is. De nappal szigorúan a kiságyban. Mindig dumáltam, énekeltem. Hogy tudja, nincs egyedül. Ő meg vagy elaludt (ritkán), vagy üvöltött, mire kivettem, megszoptattam, és közben gyötört a lelkiismeret, hogy jaj, sosem lesz ebből önállóan alvó kisember. Amúgy lett. Volt néhány ágya mellett átgubbasztott éjszaka, és mikor a rácsok közül kikerült, jött ő is mellénk. Aztán kinőtte, és mainapság csak ha beteg, akkor hallok felőle a sötét napszakban. Vagy ha horkol.
Aztán harmadszor már nemigen voltak elveim, úgy meg voltam ijedve, hogy most mi lesz, meg középső, meg három gyerek. Aztán sportosan lábat törtem az egyhetessel, és már senkit nem érdekeltek az elvek, műtét, kórház, örültem, hogy élek, és nem volt kérdés, a gyerek mellettem hevert. Éjjel-nappal. Csak mert bármi más lehetetlen volt, gyakorlatilag eleinte még babakocsit sem tudtam tolni mankókkal. (azért megterveztem, hogy tűz vagy földrengés esetén mit fogok csinálni, de régen volt, és vagy nem emlékszem, vagy letagadom szemrebbenés nélkül az egész képet. ) A gyerek amúgy aludt. Szopott éjjel (meg jó sokáig nappal is, ő volt az első abszolút igény szerint tejezett ded. Nehezen kezdett bármit enni, és most is lassú, és válogatós. Na de ilyen. És jól alszik, elég rég. Csak ahhoz ragaszkodik, hogy elalvás idején a közelben legyek.
Négyeske kicsit hirtelen és gyorsan érkezett. Volt rácsos ágya, de hamar áttelepítettem magam mellé. Pláne,mert ő volt, akiről az mondták, örülhetünk, ha ember lesz belőle. És aggódtam veszettül, és figyeltem, hogy rendesen lélegzik-e. Majd durván ekcémás lett, és én fogtam a kezét, mikor arra ébredtem, hogy harsogva váj csíkokat a saját bőrébe. És krémeztem, és simogattam. Amúgy egészen Ötöske születéséig, meg utána még egy kicsivel az ágyamban ragadt. Ragadna most is, ha elférnénk, de a 140 centin, már nem férünk el.
Ja, Ötöske meg persze már rutinból mellettem alszik. És azért meséltem mindezt el, mert a napokban olvastam , hogy a gyereket meg kell tanítani egyedül elaludni. És ott volt szépen, a betakarom, megnyugtatom, kicsit ordít, visszamegyek módszer. Én elhiszem, hogy ez jó. Már akinek. Nekem tuti hogy nem, hozzátéve azt, hogy a picit vajon akkor még alva le kell venni a mellről? A szeparációs félelem korszakában kell önállósítani? Nem mondom, sokat megadnék egy átaludt éjszakáért. De a saját tapasztalatom alapján eljön annak is az ideje. Addig meg hallgatom, ahogy szuszognak. Úgyis olyan hamar felnőnek.
.jpg){kind=small}