Már-már ijesztő is kicsit ez a felkészültség, de minden utazáshoz kell legalább egy ilyen ember, ha nem akarunk órákat veszíteni azzal, hogy egyszer használatos nyelű bicskával próbáljuk kinyitni a konzervdobozt vagy szeretnénk elkerülni, hogy késő éjjel, fáradtan, esőben bolyongjunk a GPS előtt is ismeretlen tájon csak azért, mert elfelejtettük ellenőrizni, hogy a nálunk lévő térkép jelzései aktuálisak-e még.
A második csoportot azok alkotják, akik praktikusan pakolnak: mindent magukkal visznek, ami feltétlenül szükséges, de nem cipelnek semmit, ami csak esetleg az. Lazán, de komfortosan lehet velük nyaralni, pihentető minden velük töltött perc.
A harmadik csoportban pedig vannak az én-fajták. Ha voltál már úgy 4 napos osztálykiránduláson, hogy csak fehérneműből és fogkeféből vittél megfelelő mennyiséget, de nem volt esőkabátod, fürdőruhád, papucsod és tusfürdőd, akkor nem is kell jobban kifejtenem, tudod miről beszélek. Mi vagyunk a mások számára szórakoztatóan-nevetségesen vagy inkább már idegesítően hanyagok. Viszont nem sértődünk meg, ha barátaink rákérdeznek hetekkel a közös nyaralás előtt, hogy érvényes-e az útlevelünk, váltottunk-e pénzt, s a megfelelő valutára-e, kötöttünk-e biztosítást és összességében, tudjuk-e egyáltalán az indulás pontos idejét. S mi mindent meg is teszünk, hogy most, végre, talán ez egyszer ne pánikszerű rohangálással teljen az utazás előtti utolsó nap, de hiába: valami mindig kimarad. S mindig a legalapvetőbb dolgok egyike.
Miután tudatosodott bennem, hogy a gyerekvállalás egy életre szóló kirándulás, ahol elvileg nekem kellene lennem a jól bepakoló felnőttnek, aki szükség esetén kisegíti a maga ilyen-olyan poggyászával bandukoló gyerekét, hát, megijedtem. S eldöntöttem: ha nem is kerülök be az első csoportba, de a középsőbe mindenképp felkapaszkodom. Van rá 9 hónapom, menni fog, bíztattam magam. Ennek érdekében ki is faggatam az összes gyerekes rokonomat-ismerősömet, elolvastam minden fellelt internetes cikket, átlapoztam a tematikus magazinokat…na, jó, a szakkönyvekhez nem volt türelmem, de úgyis azok adják az ismerősök tanácsának és a cikkeknek a háttéranyagát, nyugtattam magam. S úgy éreztem, végre, életemben először időben el- és felkészültem: mind fizikailag, mind lelkileg, szellemileg érett vagyok a szülésre és a gyermekem ellátására.
De tévedtem: a jól ismert “last minute” érzés újból előjött, mert persze most is hiányzott egy-két dolog a csomagomból.
Hogy mik voltak ezek? Sorra veszem röviden, hátha ezzel teszem teljessé egy anyaságra készülődő nőtársam képzeletbeli táskáját.
- Ez most az vagy sem? - az örök kérdés: mikor induljunk be a kórházba? A filmekben ez olyan egyszerűnek tűnik: a magzatvíz elfolyik, a kismama üvölt, egyértelmű, hogy beindult a szülés. Nálam azonban nem folyt el a magzatvíz és a fájások sem voltak annyira kibírhatatlanok, mint ahogy arra számítottam. Hívogattam hát a nővéremet, a szülésznőt, olvastam a szakirodalmat, de még így sem tudtam eldönteni, hogy induljunk-e vagy sem. 4 feltételből kettő ugyanis a vajúdásra volt igaz, míg a másik kettő az álvajúdásra, ami visszadobott a startra. Ha ismertem volna azt a mondást, hogy akkor indulj be a kórházba, amikor már nem érzed magad otthon biztonságban, egyszerűbb lett volna – a társasjáték hasonlatot folytatva – rátalálnom a helyes mezőre.
- Fájás. Leszögezem, más élethelyzetekben nem vagyok mazochista alkat, de most mégis azt tanácsolom: szüléskor örülj a fájdalomnak! Minél jobban fáj, annál közelebb vagy ugyanis a végéhez, küzdeni ellene meg úgy sem érdemes.
- A szülőszobába érdemes bevinni szívószálat, mert azzal fekve is könnyen lehet inni. Ilyen minimális erőspórolás is sokat számíthat.
- Ha tudsz, egyél még a kórházba érés előtt rendesen, mert a szülőszobán már nem teheted meg. Minden kismama retteg attól, hogy “baleset” éri és ezért sokan csak gyümölcsöt esznek az utolsó napokban. Azonban ha nincs miből energiát gyűjteni, akkor sokkal nehezebb lesz a szülés.
- Fontos, hogy lehetőleg ne fáradtan induljunk neki a szülésnek. Ha tehetjük, az előtte lévő napokban pihenjünk, fészekrakó ösztönünket is csak módjával éljük ki. Ha van kistestvér és megoldható, akkor “adjuk kölcsön” a nagyszülőknek, barátoknak, esetleg fizessük be őket néhány órára a közeli játszóházba vagy fogadjunk bébiszittert.
- Kórházi hálóing. A tévézés tényleg káros. Engem ugyanis nem csak a szülés megindulásával kapcsoltban vezetett félre, de azt is elhitette velem, hogy a kórházi hálóinget hátul kell megkötni. Igaz, az gyanús volt, hogy talán nem csak kínai gumiemberek szoktak betegek lenni, hanem az olyan betonrugalmasságúak is, mint én, de gondoltam, a kórházi dolgozók feladata ebben is segíteni. Meg is kértem az engem ellátó nővérkét, hogy segítsen, mire kedves mosollyal felvilágosított, hogy szívesen megköti a hátamon is, de igazából elöl kell.
- Saját hálóing: gyerekkorom óta hadilábon állok a hálóinggel, mert alvás közben felcsúszik és ott hurkába gyűrődve nyomja a derekamat, mindenbe beakad, s nem is érzem magam benne annyira komfortosan. Mivel kb. 25 éve nem is volt rajtam egy sem, így csak félig hallgattam a tanácsokra: a kórházban töltendő 3 éjszakára 1 hálóinget és 2 pizsamát vittem magammal. Arra gondoltam, hogy első éjszaka elviselem a hálóinget, de utána muszáj a megszokott nadrágérzés, hogy jól tudjak aludni. Csak azt nem láttam előre, hogy frissen szült anyukaként meglehetősen nehéz és fájdalmas zuhanyozás után egy lábon egyensúlyozni arra vigyázva, hogy a pizsama szára nehogy leérjen a vizes csempére.
- Szoptatás: Tipikus szoptató anya kép: anya üdvözült mosollyal néz le gyermekére, akit ölében tart egyik karjában, míg másikkal átöleli és simogatja. Ehhez képest, nekem nem hogy a 2 kéz, de még 4 sem lett volna elég: mindkét mellemből spriccelt a tej. Gyerekem fejét elfordítva óvta magát a tejsugártól, míg a másikból még ennél is akadálymentesebben fröcskölt a nedű szerteszét. Ajánlottak melltartó-szivacsot, de az maximum arra volt elég, hogy két etetés közötti enyhe szivárgást felfogja. Mások tejgyűjtő kagylót javasoltak, de végül azt ki sem próbáltam. Az azt árusító patikusnő ugyanis rábeszélt egy sokkal egyszerűbb és olcsóbb megoldásra: a már meglévő aventes pohárba fogjam fel a tejet. Így egyúttal megoldódott a mirelit tej utánpótlása is. Igaz, reflexgyakorlatnak sem utolsó feladat úgy egyensúlyozni a pohárral, hogy a tej ne folyjon mellé, de a kicsi se üsse ki a a kezünkből. No, meg nem könnyű fél kézzel rátekerni a pohártetőt úgy, majd óvatosan letenni a földre anélkül, hogy felborulna.
- Szoptatós melltartó: nagyon fontos, hogy egy kézzel is ki-be lehessen kapcsolni. Célszerű ezért sima “ráakasztósat” választani, a becsúsztatós-csíptetős helyett.
- Szájpenész: A lelkiismeretes sterilizálás ellenére gyakran előfordul. Megelőzésképpen érdemes bizonyos időközönként a borax-szal kitörölni a kicsi száját.
- Allergia. Ha a családban előfordul lisztérzékenység, akkor javasolt a babát megvizsgálni. 1-2 hónapos korban kideríthető egy vérvétellel, hogy örökölte-e a hajlamot. (A budapesti Heim Pál kórházban részletes tájékoztatást kérhető ennek menetéről.) Sok kisbabának pedig azért fáj a hasa, mert az édesanya tejtermék-fogyasztására érzékeny. Így, bár a mondás szerint “tejből lesz a tej”, de ha a tehéntej és a hasfájás túlságosan kompatibilis egymással, akkor keressünk inkább más tejfakasztót.
Kép: foter.com
.jpg){kind=small}