Orvosválasztás

A szülésem előtt három hónappal még az egyetemi vizsgáimra készültem. Több órát utaznom kellett és féltem, hogy komplikációk lesznek. Szükségesnek éreztem, hogy bármikor felhívhassam az orvosomat. Kérésemet elutasítás követte. Nem kaptam közvetlen telefonszámot. Az indok egyszerű és megdöbbentő volt, neki is szüksége van egy kis magánéletre. Gondolkodni kezdtem, hogy orvost cseréljek, de végül is jobban féltem az új és ismeretlentől, így maradtam és reméltem.

Rosszul tettem. Szülésem gyors és egyszerű volt. A pici babám három óra huszonötperc alatt született meg, de igen kevés segítséggel. Orvosom a pontos és előre egyeztetett időpontban való megjelenésem ellenére sem jelentkezett. Ügyeletes volt, mégsem találták a kórházban. Másfél órás tudatlan állapot után egy röpke pillanatra találkoztam vele, de ezután újra magamra hagyott. Az ügyeletes szülésznő nem törődött velem. Egy mentős kis tanuló fiatalember gyakorlaton volt és várt egy kisfiú születésére, ő volt leginkább hasznomra tanácsaival. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben magamra hagyott az orvosom. Nem tudtam mi történik velem, mi következik és hogy vagyunk ketten a babával. Egyedül és kitartóan édesanyám állt az ágyamnál és jelenlétével ő nyugtatgatott.

Megszületett a kicsikém. Nem sírt fel és egy rövidke pillantás után el is vitték tőlem. Alig láttam őt. Hol beszélhetünk itt családbarát kórházról? Csodálkozva és kicsit irigyen nézzem azokat a cikkeket, ahol a pici születés után az anyuka mellkasán megpihen, aztán szopizik és mindketten megnyugszanak és egymásra találnak.
Szerencsére kisfiam néhány órás melegedés után hajnalban már nálam volt és együtt folytattuk napjainkat.