A főszereplő 30 év távlatából mondta el esetét, örök hálával gondolva dr. Balázs Csaba orvosára.
38 éves voltam, mikor szinte egyik napról a másikra egy furcsa érzéssel ébredtem, azt tapasztaltam, hogy a szemeim nehezen nyílnak. Tükörbe néztem és meglepődtem, hogy szépnek mondott szemeim tágra meredtek és nem tudom sem visszacsukni őket, sem pislogni. Bementem a munkahelyemre, a főnököm azonnal bevitt a kerületi SZTK-ba, ahol megállapították, hogy azonnali orvosi segítségre van szükségem, súlyos beteg lettem: pajzsmirigy betegség, Basedow-kór.
Nagyon megijedtem, mert egyedül éltem, a szüleim is kétségbeestek. Azonnal kórházba utaltak és elkezdődött 3 évig tartó kálváriám. Orvostól orvosig, kórházból és szanatóriumból járkáltam ki-be, minden orvos csak azt mondta, hogy nem tudnak segíteni. Több vizsgálaton, gyógykezelésen estem át, viszont az állapotom egyre rosszabbodott. Már leszázalékolásra kellett gondolni, amit semmiképp nem akartam. Nem nyugodtam bele, élni akartam, minden szalmaszálba belekapaszkodtam és szentül hittem, hogy lesz kiút és meggyógyulok! De ebben már csak én hittem.
Egy szemészprofesszorhoz kerültem, dr. Remenák László segítségét reméltem, aki látva, hogy Budapesten nem tudtak meggyógyítani, elküldött a debreceni klinikára, és egy jónevű belgyógyászprofesszor barátjára bízott. A professzor úr, amikor meglátott, összecsapta a kezét, azt mondta: „Édes fiam, én már nem tudok magán segíteni, túl későn jött ide!” Teljesen kétségbe estem, elsírtam magam, hiszen ez volt az utolsó mentsváram.
Egyszer csak, mint a mesében, a professzor úr szobájának egyik sarkából előtermett egy úr, akit addig észre sem vettem, odament a Professzorhoz és azt mondta: „professzor Úr, engedje meg, hogy segítsek a betegen.” „Csináljon vele, amit akar barátocskám, mert én semmit sem tudok.”- volt a válasz.
Az úr odajött hozzám, kézen fogva kivitt a szobából: „Asszonyom, ne keseredjen el, én meggyógyítom magát” Bemutatkozott: „Dr. Balázs Csaba adjunktus vagyok, tavaly Angliában voltam tanulmányúton, épp ez a betegség a szakterületem, az elmúlt évben kandidáltam, bízzon bennem!” És én bíztam.
Jó pár hónapot eltöltöttem a klinikán, a hallgatóknak bemutatták az esetem, hogy tanuljanak belőle. Mindent kibírtam, a kedvem csak egy esetben ingott meg, amikor ki akarták venni a bal szememet. Ezt nem engedtem. Később aztán megváltozott az orvosok véleménye, nem is kellett volna, még szerencse, hogy ellenkeztem.
Ez a betegség teljesen ledöntött: a fogaim tönkrementek, minden porcikám fájt, csak az életkedvem nem ment el. Négy hónap kemény gyógyító munka után dr. Balázs Csaba hazaengedett azzal, hogy „elindultam” a gyógyulás útján. Nagyon boldog voltam. Kijöttem a gödörből! Hálálkodtam és ma is sokat emlegetem ennyi év után, hogy szörnyű betegségem idején, mikor neves orvosok lemondtak rólam, volt egy orvos, aki kitartóan buzdított, hogy meggyógyulok. Ma, 68 évesen hálát adok a sorsnak, hogy találkoztam egy igaz orvossal, dr. Balázs Csabával, akinek az újraszületésem köszönhetem. Áldja meg az Isten, köszönöm!
Még sokáig jártam a Debreceni Klinikára kontrollvizsgálatokra, de visszatérhettem a munkahelyemre és meggyógyultam.
Most, 30 év után sem tudok semmit erről az életem megmentő orvosról. Őszintén remélem, hogy él és pályája sikeres és sok-sok hozzám hasonló beteg embert segített vissza az életbe. Ilyen orvosok is vannak és lesznek, akik önfeláldozó minden idejüket hivatásukért, a beteg emberekért, a beteg emberekért áldozzák fel. Ők azok, akiknek munkáját nem lehet eléggé megbecsülni.
.jpg){kind=small}