Cukorbeteg a gyermekem, melyik óvodába vigyem?

Kedves Joozsu!

Egyetértek, hogy nagyon sok a felmerülő kérdés, így ebben a témában talán nem is igazán lehet állást foglalni. Meg lehet érteni a gyermeket és a szülőket, illetve az óvodát is. Sajnos én is tisztában vagyok azzal, hogy nem könnyű az óvodák helyzete. Mivel az Önkormányzatok többségének megélhetési gondjai vannak, nagyon sokszor előfordul, hogy összevonnak csoportokat, hogy ezzel is visszafogják a költségeket. S persze ilyenkor az átlagosnál több gyerek jut egy óvónénire. A figyelmüket nehéz megosztani, hát még akkor, ha van valaki, akire több időt kell szánni.
De azt azért szeretném elmondani, hogy nagyon sokan nem tudják, mi is pontosan a cukorbetegség. Ezért is írtam a cikkben azt, hogy oktatásokra lenne szükség, hogy egyáltalán az óvoda számára is világos legyen maga a "betegség" jellege. Ezek a gyerekek egyáltalán nem SNI-sek, tudom, hogy az SNI-s gyermekekre külön pedagógust kell foglalkoztatni, s ezért ők valamilyen szinten külön kategóriát is képeznek, nyilván nem egyszerű az integrálásuk sem. De egy cukorbeteg, vagy egy lisztérzékeny gyerek a hétköznapokban pont ugyanolyan, mint a többi gyerek. A rosszullétek egyáltalán nem mindennaposak, az, hogy inzulint kell adniuk csupán egy-két perc, és ezek a gyerekek korán megtanulják, mit hogyan kell csinálni, az óvónénit is segítik. Tudom, hogy mindezek a tények ellenére sem egyszerű a döntés, csak szerettem volna elmondani, hogy a cukorbetegség más, mint a többi betegség, nem is lehet ezekkel összehasonlítani. Az óvodának joga van eldönteni, mit vállal be, csak jó lenne, ha tisztában lenne a betegség jellegével is, és ennek fényében utasítaná el, vagy fogadná be az óvodást.

Kata! A másság elfogadása, az azzal való együttélés nem egyszerű folyamat. Mert folyamat. Ezzel szerintem nem születünk együtt, ezt is tanulni kell, mint oly' sok mindent az életben. A tanulás egészen pici korban el kellene, hogy kezdődjön. Milyen jó példa (lenne) erre az integrált óvodai csoport, ahol egy cukorbeteg, egy lisztérzékeny, egy gyengénlátó, egy mozgáskorlátozott (sorolhatnám még...) gyerkőccel együtt telnének el a picúrok hétköznapjai.

De belegondoltam abba is, egy 30 fős (!) óvodai csoportnál vajon el lehet-e várni az óvónőtől, hogy külön figyelje és segítse a SNI gyermeket? Léteznek olyan intézmények, ahol az integrációt helyezték szem elé- ide külön személyzetet és egyéb juttatásokat "küld" a helyi önkormányzat. Vajon kap-e olyan képzést egy "mezei" intézményben dolgozó óvónő, hogy ezeket a gyermekeket szakszerűen el tudja látni? Tudja-e, mit kell tennie, ha baj van? Mi lesz addig a többi 29 gyermekkel?

És a másik oldal: a szülő mikor nyugodtabb: ha a gyermeke betegségét ismerő szakember "kezébe kerül" vagy egy már az induláskor is húzódozó, gyakorlatlan, tanácstalan óvónő felügyelete alá?

Nagyon sok kérdés, melyet nem lehet általánosítani, egyedileg kell mérlegelni, mikor teszünk jobbat a gyermekünknek...

Kedves Violetta!

Bennem is felmerült a kérdés, hogy esetleg nem is ehhez a cikkhez szeretett volna hozzászólni! Én egy hat éves kisfiúról írtam, aki egyáltalán nem tehet arról, hogy cukorbeteg lett! Ugye Ön sem gondolja komolyan, hogy azért lett beteg, mert lopott, csalt, hazudott? De a sorstársaim nevében is sértő ez a gondolatmenet, nagyon sokukkal beszélgettem, és egyáltalán nem tűnt egyikük sem bűnöző alkatnak...!
Szerencsés ember, hogy környezetében nem élnek beteg emberek, mert akkor más lenne a véleménye a dolgokról.

Kedves Violetta !
Sajnálom, hogy nem saját szavaival fogalmazta meg mondanivalóját. Az idézetből az derül ki számomra, hogy ha valakinek valami - bármely csekély - baja is van, saját maga tehet róla, és az haljon is meg - akár GYERMEKKÉNT IS!
Továbbá nagyon sarkallatosnak tartom, hogy az emberek saját hibájának tartja a betegségeiket, és életüket - az Ön gondolataiba sem engedve a készségeket, képességeket, adottságokat, valamint a környezet hatásait (mind társadalmi, mind szociális, és természeti vonatkozásban is ).
Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy vannak olyan emberek, akik a horoszkópkészítést előrebbvalónak tartják, mint a keresztséget, de ez mindenkinek a világnézeti hovatartozásától függ, és ezt TISZTELETBEN KELL TARTANI.
Kérem, hogy nyújtson tájékoztatást arról a véleményről, ami az első bekezdésben fogalmazódott meg, vagyis a szervezetünk azt mutatja meg, ami a tudattalanunkban van - teszem azt csecsemőnél ?????, és nem akar vele szembenézni ?????
Számomra érthetetlen egy gyermeket vádolni egy betegséggel kapcsolatban - bár néhány felnőtt betegségénél sem tudom értelmezni sorait.
Vagy esetleg nem is ehhez a cikkhez szeretett volna hozzászólni ?
Tisztelettel: Kucsera Annamária - nevét és saját véleményét vállalva

"Jól tudjuk azt is, hogy a szervezetünkben rengeteg olyan nem tudatos (tudattalan) folyamat és információ-csere, információ-áramlás zajlik le másodpercenként, amely az életünket és az egészségünket hivatottak biztosítani, de ma már az is kimutatott „tudományos” tény, hogy a lelki folyamatainkat és reakcióinkat a szervezetünk majdhogynem egy – az egyben leképezi. Sőt: magas szakmai és megfelelő metafizikai – asztrológiai képzettséggel rendelkező német orvosok (Thorvald Dethlefsen és Rüdriger Dhalke) már azt is kimutatták, hogy a szervezetünk tulajdonképpen a test szintjén mutatja fel és mutatja ki mindazt, amit a tudattalan érzés- és képzeletvilágunkba lesüllyesztünk, amivel nem akarunk foglalkozni, amiről nem akarunk tudomást szerezni, amivel nem akarunk szembenézni. "

"a lényegi értelem kiderítése és felszínre hozása érdekében mindent fenekestől felforgatni és a fejére állítani képes polaritás törvénye miatt, van eleve kudarcra ítélve minden féle jósolgatás, vagy nyugdíjaztatás! Mert nem azért élünk a földön és az anyagban, hogy abban berendezkedjünk és bebiztosítsuk magunkat az ellen a rendeltetési kényszer ellen, hogy folyamatosan értelmezzük a bennünk (szervezetünkben) és a kívülünk (a külső természetben, a világban, a családunkban) történő eseményeket!

De éppen ennyire szakralitás - ellenes, és megváltás ellenes és rendeltetés-ellenes az önámítás és az önkábítás is! És ezért jelenik meg idejekorán a halál, de legalább is a végzetes korlátozás és a helyben tartás „átka”, (Vagyis a boldogulásra való képtelenség) a valósághamisító, tehát a hazudozó és csaló személyek sorsában, valamint azoknál is, akik minden áron be akarják magukat biztosítani az élet változásaival szemben. Ezért jelennek meg a leépítés és a leépülés, a teljes visszafordítás – visszaküldés (Szaturnusz) angyalai (Sorserői. - Adott esetekben éppen cukorbetegség, rák-betegség, baktériumok és vírusok, vagy funkcionális szervi deregulációk formájában is.), azoknál, akik túl sokáig és akkora mértékben hazudoznak és csalnak, hogy egy idő után, már maguk sem képesek megkülönböztetni a gyakorlati valóságot, attól, amit abból ők meghamisítottak és elhazudtak, és így a valós kiegyenlítődést és a valós kiegyenlítődés által biztosított valós egységesülést lehetetlenné tették. Előbb utóbb bekerülnek a megsemmisülés hosszú, vagy gyors kimenetelű örvénynek a vonzásába azok, akik a megváltás földi megvalósulási lehetőségeit gyengítve, vagy azt önkéntelenül blokálva, igen erősen elferdítették elsősorban önmagukon belül, az ő személyi tudatuk legfinomabb mélységeiben élő abszolút tudat számára, a tárgyi (anyagi) valóság által tükrözött és tárolt, spirituális (erkölcsi) információt. Vagyis, azoknál akik sokáig hamisították és titkolták a szellemi folyamatokat és jelenségeket értelmező –megváltó tényeket: a lényegi értelmet: a Világosságot.



Ezért kell meghalnia a természetes élet-ciklusa előtt, tehát 84 éves kora előtt, minden olyan személynek, aki a tárgyi valóság által tükrözött szellemi információt valamilyen módon, huzamosan és intenzíven rejti, vagy titkolja. Nem csak hogy nagyszabású, hanem rendkívüli spirituális ismeretekkel bíró – többek között a szent korona mágikus értelmét spirituális mélységeit ismerő – személynek, Eőry Karátson-nak a korai haláláról kellett értesülnöm ezelőtt három évvel. Döbbenetes volt, hogy éppen azt fejtegettem az élettársa által rendelt horoszkópjában, hogy attól a súlyos állami titoktól, amit magában hordott és ami miatt már korábban is részesült olyan halál-közeli élménye, hogy KGB-s kémek megpróbálták halálig menő kínzással azt kiszedni belőle, bármilyen módon is, de minél hamarabb meg kell szabaduljon. Sajnos, a horoszkóp készítésének az időszaka késinek bizonyult a számára, mert a titok-tartásban – vagy valami másban? - Karátson túl lépett már bizonyos Szaturnuszi határokat és hiába küldtem el a horoszkópja hangfelvételeit az akkori tartózkodási helyére: Afrikába, mert az ottani technikai körülményei, már nem engedték meg, hogy a súlyos titoktól való megszabadulás szükségességéről szóló feltárásaimat meghallgathassa."

Kozma Szilárd

http://www.kozmaszilard.hu

Egyetértek.
Egyetlen megoldás van csak: a megértő, konstruktív szülői és pedagógusi hozzáállás.
És: türelem, türelem, türelem - a szülők részéről.

A lisztérzékenység valóban nem hasonlítható össze a cukorbetegséggel, két teljesen különböző dologról van szó. De helyette akár más példát is írhattam volna, amikor fokozott odafigyelést igényel a gyermek óvodai nevelése.
Amikor először hallottam a a hírt, bevallom őszintén, mint érintett a témában, megdöbbentem, hiszen a cukorbetegség nem olyan, mint a többi betegség, furcsának találtam, hogy ezért ne fogadjon be egy óvoda egy gyermeket. Hiszen egy kis odafigyeléssel, kordában lehet tartani a gyermek egészségét és abszolút elkerülhetőek az esetleges rosszullétek. Aztán ahogy elgondolkodtam ezen, mérlegeltem a körülményeket, és már megértettem az óvodát is. Éppen ezért nem is akartam cikkemben állást foglalni, hiszen több oldalról megközelítve, nagyon nehéz véleményt mondani. De ettől függetlenül úgy gondolom, valamilyen megoldást kell találni az ehhez hasonló esetekre, hiszen sajnos egyre több a cukorbeteg, és nem várhatunk állami támogatásra speciális óvodák létrehozásához, mikor épp elég probléma a közoktatás helyzete.

Na jó, a lisztérzékenység sokkal egyszerűbben kezelhető, és nem igényli, hogy az ember folyton a gyereken tartsa a fél szemét: most ez azért üldögél, mert elfáradt, vagy leesett a cukra? Most azért jár tízpercenként a vécére, mert felfázott, vagy magas a cukra? Most mérjek? Ne mérjek?
Nem mondom, az ételallergia kezelése is megerőltető, és a gyerek szempontjából talán édesmindegy, hogy miért különbözik a többitől, ha ő erősen éli meg a különbözőségét. De a felnőtt felügyelő számára sokkal nagyobb szellemi és lelki teher a cukorbeteg gyerek. Szellemi, mert nagyon észnél kell lenni, hogy a legkisebb gond esetén is mi a teendő, és ezt nagyon pontosan tudni kell (az általam ismert családok listát adnak az óvónéniknek ilyen esetekre), és lelkileg is, mert nyomasztó a felelősség, hogy rajtam múlik, hogy milyen élete lesz, milyen egészsége lesz ennek a kis emberpalántának. (Arról az aggodalomról nem is beszélve, hogy mikor kezd el görcsölni esetleg, vagy összeesik-e? Még akkor is, ha ez gyakorlatilag nem fordul elő. Mert az esély ott van.)
Nagyon megértem azt a bizonyos óvodát, ahol nem merték rögtön vállalni a gyermeket. Erre nincs senki felkészülve.
Nagyon megértem a szülőket is: ki kérdezte őket, hogy akarnak-e cukorbeteg gyereket? És ez csak most derült ki! Micsoda zsákbamacska! Micsoda csapás!

Köszönöm a hozzászólást! Örülök neki, hogy létezik pozitív példa a lisztérzékeny beteg óvodai nevelésére, és hogy te is úgy látod, ez nemhogy hátrány a többi gyerek számára, hanem sokkal inkább előny.
Ilyen körülmények között nem érez kirekesztést a kis óvodás, és könnyebb elfogadnia és feldolgoznia az élethelyzetet.

Mint gyakorló szülő, azzal teljesen egyetértek, hogy a nem cukorbeteg gyerekekre nézve pozitív hatással lehet a közös óvodai lét. Kisfiam csoportjába járt lisztérzékeny gyermek, akinél megfigyelhető volt az egészséges gyerekekkel való közös lét hatása.