No, hát így kezdődik az én történetem is!
Megegyeztünk az időpontban. Mint rendes és szófogadó beteg, minden előzetes vizsgálatot elvégeztettem magamon. Arra kérdésemre, hogy fáj-e ez a műtét, megnyugtattak, hogy nekik nem! Ily módon felbátorítva, néhány biozabbal (a megfelelő helyre), végrendelettel és túlélési csomaggal együtt, utolsó imámat mormolva meg is jelentem a tett színhelyén!
Láss csodát, bármilyen hihetetlen is, olyan betegszobába vezettek, hogy elállt a szám: négy ágyhoz egy külön WC, fürdőszoba tartozott és az egész patyolat-tiszta, ja meg egy TV is volt a szobában. No, ekkor csillant fel bennem a remény első szikrája.
Kaptam egy hófehér ágyat és egy vigasztaló szót, ne egyek, ne igyak (ez még ingyen van) és közölték, hogy holnap, halnap!
Reggel még alig töröltem ki a szememből a csipát, megjelent egy szép szál műtőslegény és ellentmondást nem tűrő hangon közölte: vetkőzés! Majd egy bal kettes kanyart véve, irány a műtő. (Ekkor még a remény halovány szikrája pislákolt bennem. Csodaajtó ki, fodrász, fazonigazítás, majd betoltak egy nagy terembe (amely akkora volt, mint a Keleti rendező pályaudvara.) Fenn a pulpitus tetején irányította a népet egy hölgy (mint hajdan a kaszírnők): Kovács úr egyes műtő, Kiss úr hármas. Végül rám is sor került: Irány Horány, már benn is voltam egy magasan európai szintű műtőben. Csak ott futott át az agyamon, hogy itt nem lesz gruppenszex, mert a bentiek talpig „csadorban” vártak. Egykettőre lekaptak a tíz körmömről és máris ki voltam terítve, mint a hamis perzsa a lakótelepen.
Szépen érthetően elmondták, hogy mi fog velem történni!
Ajánlatomra, hogy szabadon vannak a kezeim, segítenék, közölték, hogy itt két dolgot lehet fogni, kezemmel a műtőasztalt, valamint a számat be. Még egy lepedőt is tettek elém, hogy ne kukkoljak, mert ellesem a szakma fortélyait és legközelebb már én fogom ezt egyedül otthon a konyhaasztalon elvégezni és akkor nem lesz munkájuk!
Szépen meg is csinálták, ami kell az balra, ami nem az a kukába!
Miután végeztek a „goizer” varrással, irány az ágyikóm! Ott aszkétizmusra szólítottak fel, hogy egy ideig se kaja, se pia. No, nem sokat vesztettem: az „aranyfakanalas címmel kitüntetett szakács” művei minden bizonnyal „Michlein-díjas” termékek voltak, kimondottan a betegek igényei szerint. Ki tudja, hogy milyen ABCE, állagfokozó, nátrimbenzoát és társai által duzzadó lében úszkáló sárga és fehérrépa, egyszer hosszúkás, egyszer kocka, egyszer kerek alakúra vágva, a többiről ne is beszéljünk (kérésemre, hogy legalább a receptjét adják meg, közölték, hogy nem lehet, mert kilencven évre titkosítva van)
De azért, hogy ne unatkozzak, az egyik végemre infúziót, a másikra meg katétert tettek, a maradék jókedvemet is elvéve! Ahogy kezdték kimosni belőlem a mindenféle érzéstelenítőszert úgy kezdett növekedni bennem a tisztelet a császárral szülő nők iránt!
Minden mozdulat a Tejút csillagainak együttes élvezetével járt, a fekete lukkal együtt!
Közölték, hogyha valami gond van, ott a „piros”, lehet nyomogatni, jön a segítség írt hozva bajomra. Különben is nagyon kedvesen bánt velük mindenki, pláne akkor, ha a kedves beteg nem hitte azt, hogy a személyzet külön az ő cselédjének van odarendelve.
És a betegnek különben is az a dolga, hogy feküdjön, gyógyuljon és nem az, hogy szerencsétlen ápolónőket nyaggassa!
Különösen a női szakasz ilyen, vagy olyan „-néi”, akik elfelejtik, hogy serdülőleánykoruk óta egy-két rendszerváltozás volt és nem férjük titulusa szerint fekszenek a kórházban!!! (pl.: a víz nem elég hideg, a lepedő gyűrött, a párna csálé, meg a jó isten tudja még, hogy mi a csuda)
Pedig hálóingben minden beteg egyenlő!
Az ilyenkor bezzeg nem jutott a „károgó varjúkórusnak” eszébe, hogy az egészségügy sajnálatos helyzete miatt egy ápolónőre hatvan beteg jut!
Akinek ilyen nagyok az igényei: kell keresni egy magánklinikát, ahol a dotációnak megfelelően, ha fizeti, minden végtagjához jut egy ápolónő, kettő simogatja, egy esti mesét olvas fel, egy meg csak ott van, mert párosan szép az élet
(Akinek esze volt, az már különben is rég minimum a bécsi út másik végén dolgozik és nem gombokért)
Nem lehetett panasz, kis vizit, nagy vizit és ha éppen arra járt az ember kezelő orvosa, csak bedugta az orrát megnézni, hogy „áldozata” hogy érzi magát kiterítve, a súlyosabbakhoz, ha kellett, egy nap többször is.
Minden tisztelet az orvosoké: rendel, vizitel, ha kell, huszonnégy órában operál, ügyel. Nem csoda, hogy a folyósón vörös szemű, a fáradtságtól szürke arcú orvosokat lát az ember, akiket ilyen embertelen körülmények között sehol a világon nem tartanak. Nagytudású, szakmájában esetleg egyedülálló tehetséggel megáldott szakembert, csak a hivatástudat tart itthon egy darabig, amíg még el tudja tartani, mondjuk történetesen négy gyermekét!
És mi lesz utána? Importálunk néhány törzsi varázslót! Egyből megoldódik a nyugdíjkérdés is! Majd csak többen feldobják a pacskert!
Az meg mekkora haszon az országnak!
Történt mindez napjainkban, az ország leghosszabb (1888- tól 2007- ig épülő), AEK (leánykori nevén: Honvéd kórház) sebészeti osztályán!
Fotó: bubiorange: Klinikflur
.jpg){kind=small}