Hát, nem vagy könnyű helyzetben. A szüleim példája alapján én azt mondom: jobb egy válás mint egy sz@r házasság amiben csak ölitek egymás lelkét. A gyerekek is ki fogják bírni, ha normálisan kezelitek egymást.

Persze, ha lehet jobb lenne előbb megpróbálni megoldani a problémát köztetek.

33 évesen, két gyerekkel úgy érzem pontot teszek a veszekedéseink és a házasságunk végére. Elég volt, nem tűröm tovább a megalázást és nem leszek a cselédje! Nincs senki más az életemben, a férjemnek viszont igen és nem is az első! Az utóbbit ő maga mondta el, előtte egy másikra én jöttem rá. Akkor is csalt mikor a második gyerekünkkel várandós voltam! Nem bocsátottam meg, túlléptem rajta, de azóta folyton beteg vagyok.

Még előttem az élet, nem lehet, hogy ezt kell elviselnem még évtizedekig!!!

De mégiscsak a gyerekek apja és a srácok imádják, nem rossz apa - már amikor itthon van. De ha mondjuk nem engedem el sörözni időként, akkor jön a durci, a veszekedés. Utálom a veszekedést, inkább menjen.

A házunk még nincs teljesen kész, és hatalmas hitelt vettünk fel rá. Nem látom, hogy egy csomó dolgot hogy oldanék meg. 2 gyerekkel, egy befejezetlen házzal és az óriási hitellel a nyakamban nem ugrálhatok.

De most a ház miatt tűrjek el mindent és éljek megalázva, megcsalatva és a végsőkig kihasználva??

Teljesen kész vagyok idegileg, és a gyerekekkel is türelmetlen vagyok. Miközben a vacsorájukat készítem azon gondolkozom hol lehet a férjem és kivel és ilyenkor amikor elkezdenek veszekedni egymással, vagy a kicsi (még bölcsis) bőgni kezd, úgy érzem szétrobbanok és üvöltök velük, hogy hagyják abba a cirkuszolást!
A kicsi éjjel-nappal sír, sokkal többet mint a nagyobbik mikor ennyi idős volt, éjjel se hagy aludni mióta megszületett, ami nem segít a lelkiállapotomon. Lehet, hogy az itthoni feszültség az oka. Emiatt is folyton bűntudatom van.

Nem tudom mit csináljak!