Egy szemtanú feljegyzése az 1956 október 23.-át követő eseményekről….
Soha nem felejtem el azokat a napokat.
Mindenki a forradalom hangulatában élt. Mámorosan emlékszem a Bem szobornál történtekre, az ifjúság határtalan lobogására, arra a hitre, hogy talán végre megszabadulunk ettől a nyomorúságos helyzettől, a Szabad Nép félórák perceitől, a buta és korlátolt párt csinovnyikok uralmától, letaszíthatjuk a gonosz kövér kerekfejű istent, a mi „szeretett Rákosi Apánkat " a maga és szolgálói által emelt trónusáról.
Végre szabad levegőt szívhatunk… nem kell rettegésben élni és szolgalelkűen véresre tapsolni a tenyerünket.
Nagy Imre miniszterelnök október 25.-én feloldotta a kijárási tilalmat , így szabadon közlekedhettem a városban. Erre szükség is volt, mert a napi élelem beszerzése a családom számára létfontosságú volt.
Harminckettő éves voltam, bányászként sok mindent megéltem. Túléltem a munkatábort, ahová mint politikailag megbízhatatlant száműztek. Gyalog jöttem haza Bautzenből társaimmal egy elárvult gyerekkocsiban tolva minden vagyonunkat, ebben rejtve: krumplit és hagymát.
Túléltük az orosz ellenőrzést, amely abból állt, hogy elvették tőlünk a babakocsit benne összes vagyonunkkal és azzal a máig elfelejthetetlen érzéssel, amikor Esztergomnál az orosz katonai járőr feltett kézzel előreküldött minket… miközben vártuk a géppisztoly ropogásának hangját. De ez az október más volt… ez maga a remény, a forradalom ígérete volt.
Október 26.-án a Lenin körúton járkáltam, amikor hirtelen géppisztolyropogás verte fel a nyüzsgő forgalmat.
Eszeveszett ordítás hallatszott.
– Kapják el… ott fut egy ÁVÓS… egy rohadék… egy szovjetbérenc!
A tömeg meglódult… velük együtt én is… kíváncsi voltam arra, hogy mi történik.
A Dob utca irányában egy hátrafésült hajú rémült férfi futott lila melegítőben a tömeg elől.
Ijedten a felismeréstől felkiáltottam.
– Ez a Tóth Feri!
Tóth Ferencet még a levente iskolából ismertem, vidéki zsellér család gyermeke volt, akit az akkor divatos szóhasználattal a népi demokratikus kormány emelt ki a nyomorból. Még írni, olvasni sem tudott. Egy őszinte ember, akinek a szíve a száján, soha nem tudott hazudni, mindig azt mondta, amit gondolt vagy hitt.
A sorkatonai szolgálat után, mivel a földet túrni nem volt kedve továbbszolgáltra jelentkezett, majd 1953 őszén áthelyezték az ÁVO.-hoz.
Egészen a századosi rangig vitte. Soha senkit nem bántott… őrszolgálati vezénylésben dolgozott.
Nős, két gyermek édesapja. Abban a világban hitt, amelyben nincsenek elnyomók és elnyomottak, csak az igazságos társadalom, ahol az emberek között nincsenek kirívó ellentétek, ahol a testvériesség és az igazságosság a mérce.
– Kapjátok el a rohadékot, mert megszökik! – üvöltötte mellettem egy részeg prostituált, szájából fröcsögött a nyál.
Együtt futottam a tömeggel.
Egyszer csak kaotikus ordibálás kezdődött, az embertömeg mozgása megakadt. Voltak, akik a váratlan megtorpanás miatt elestek. Az utánuk futók rájuk zuhantak.
– Megvagy te mocsok! – ordította eszelősen egy borostás kopott lódenkabátos, miközben lerántotta a földre a lila tréningruhás embert.
A tömeg körbevette a földön fekvőket.
Egy nő, láthatóan ittasan, kezében egy kőbányai csatos sörös gyári üveggel, a földön fekvő tréninges férfi fejébe rúgott..
A férfi a rúgástól egy pillanatra elvesztette az eszméletét, de hamar magához tért és kétségbeesetten próbált megszabadulni a rajta fekvő férfitől, miközben az egyik kezével a fejét igyekezett védeni a rúgásoktól.
De a nőt nem tudta kivédeni, aki eszelősen újra meg újra fejbe rúgta. A férfi fejét elöntötte a vér.
A látványra a tömeg elvesztette minden kontrollját. A birkózókhoz közel álló emberek egy csoportja követte a nő példáját. A közelállók is rugdalni kezdték a földön fekvő magatehetetlen férfit, aki időközben elveszítette az eszméletét.
A tömegből kivált egy borotvált, rosszarcú ember, aki egy széles mozdulattal leállította a rugdosást.
– Felakasztjuk a gazembert! – Mondta és a kabátja zsebéből egy köteg drótot vett elő.
Akkurátusan a földön fekvő eszméletlen férfi nyaka köré tekerte a drótot, majd jól meghúzta úgy, hogy még maradjon elég drót az akasztáshoz.
A döbbenettől nem kaptam lélegzetet.
A tömeg a borostás vezényletével és a részeg nő segítségével az eszméletlen férfit a járda melletti fához vonszolta.
A földön fekvő férfi fejét a felbőszült, vértől megittasodott csőcselék időközben szinte a felismerhetetlenségig szétrúgta és meggyalázta. A tömegből kiváló egyes emberek állat módjára viselkedtek: a védtelen, eszméletlen férfit ütötték, rúgták és köpködték.
Eközben a borostás a tömeg segítségével az eszméletlen férfit függőleges helyzetbe emelte majd valaki egy padot vonszolt egy közelben álló fa lábához, amelyre a borostás felállt és a férfit a többiek segédletével a nyakánál fogva a fa egyik vastag ágához rögzítette.
A sikeres művelet eredményére a tömeg eszelősen üvölteni kezdett.
– Halál az ÁVÓS bérencekre! Rohadj meg te szemét kommunista állat!
Miközben a tömeg lincselt, egy furcsa figurára figyeltem fel.
Szemüveges vékony férfi volt, hihetetlenül kopott zöld lóden kabátban, nyaka körül a sálját körbe tekerte. Hirtelen minden átment nélkül üvölteni kezdett.
– Hagyjátok abba! Állatok… hagyjátok abba! Ne gyalázzátok meg a mi tiszta forradalmunkat! Hagyjátok abba! Mi nem ezt akartuk… mi tiszta forradalmat akarunk… polgáridemokráciát… többpártrendszert… szólásszabadságot… demokratikus választásokat… szabad életet
Nem tudta tovább folytatni. Valaki a tömegből, egy sörösüvegből leütötte.
Az üveg széttörött a fején. Szerencséje volt, mert kalapot viselt, amely felfogta az ütést. A szilánkok felhasították az arcát, a homlokából dőlt a vér. Egy mellette közel álló férfi, pedig tiszta erőből katonai bakancsával hátba rúgta.
Elveszítette az eszméletét.
Ekkor úgy éreztem, hogy közbe kell avatkoznom. Félrelöktem az őrjöngőket és kabátjánál fogva megpróbáltam kihúzni a tömegből. Miközben húztam én is, kaptam a rúgásokat meg az ütéseket.
– Emberek tele vagyunk kommunista bérencekkel. Ez az ember is rákosista titkos ügynök!- mutatott rám és a kezében lévő vasrúddal teljes erőből ütni kezdett.
– Ez nem lehet igaz! – motyogtam magamban miközben teljes erőmből, igyekeztem kihúzni magamat a tömegből, kezemben az eszméletlen férfival.
Éreztem, hogy a vérem lecsurog a nyakamba és a szemembe, melynek következtében nem láttam semmit. Hörögve vonszoltam a férfit miközben kétségbeesettem próbáltam a vállam csücskével a vért a szememből kitörölni.
Nem tudom mennyi idő telt el, számomra ez az örökkévalóságnak tűnt.
Hirtelen valakik megragadták a vállamat és az általam vonszolt férfit.
Betuszkoltak egy autóba, ami nagy valószínűséggel mentő lehetett, mivel éreztem a fertőtlenítő összetéveszthetetlen illatát.
Elveszítettem az eszméletemet.
Egy kórteremben ébredtem fel, mint később megtudtam a Péterfy Sándor utcai kórház sebészeti osztályán.
Az általam kimentett férfi hatalmas turbánnal a fején közvetlenül mellettem feküdt. Ébren volt, körülötte emberek álltak, miközben halkan, de hallhatóan beszélt.
– Emberek! Vigyázzatok a forradalmunkra, ne hagyjátok, hogy a csőcselék kisajátítsa a mi szent forradalmunkat! Mi nem lincselni és rabolni akarunk… mi egy tiszta demokratikus Magyarországot akarunk! Ez a mi tiszta forradalmunk…– elcsuklott a hangja.
Aztán többre már én sem emlékeztem… örültem, hogy megúsztam ezt a kalandot.
De a férfi hangja örökké belém ivódott.
Amikor a forradalom évfordulóján hallgatom a szónokok magasztos szavait, mindig eszembe jut annak a férfinak a szavai, máig is érvényes hittel:
Őrizzük meg a tiszta forradalmunkat, úgy hogy emlékezzünk azokra is, akik a másik oldalon értelmetlenül életüket vesztették egy olyan világban, ahol a többség nem tudta hol van az igazi helye …
Leo Leonardovics
.jpg){kind=small}