Az ünnep, ha színes (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Színekben gazdag családom speciális húsvéti mulatozása azonban szétfeszítette az idő korlátait, az ércnél maradandóbbat alkotott, már amennyiben a fotópapír és az emlékezet a vas (Fe) vegyértékénél nagyobb értéket képvisel. (Vagy kisebbet, ezt ne firtassuk, akad elég alkimista – vegyész – a családomban, tessék esetleg őket faggatni.)

A famíliámról tudni való, hogy édesanyám a muszka főváros szülötte, testvérem, aki konkrétan nővér, pedig már Pécsett látta meg a napvilágot, miután atyám moszkvai egyetemi tanulmányai során becsajozott, és büszkén vasutaztatta haza zsákmányát, jelesül az anyámat. A nővérem négy gyermek dolgos édesanyja, túl két házasságon élete párját egy roma származású derék magyar állampolgárban találva meg, s mint kötelességtudó és notórius anya, mindegyik urának szült gyermeket, az elsőnek rögvest kettőt is. Eleddig utolsó gyermeke egy másfél esztendős, vérében orosz, magyar és roma géneket hordozó kisfiú, aki a bizarr szülői névadás következtében a Norman névre kereszteltett, ami nem vicc, de ezért mi inkább csak Kicsi Szerecsennek hívjuk. A família koloritását tovább gazdagította, hogy nővérkém eleddig egyetlen lánygyermeke időközben felcseperedett, és mint ilyen, szíve szerint párt választott, aki Bruno (és nem kutya), majd bemutatta a családnak, akinek első megközelítésben leesett az álla – úgy amblokk –, merthogy az illető legény afroamerikai, fele részben nigériai, fele részben jamaicai, hogy ne mondjuk: néger. Mi tagadás, a színek dolgában unokahúgom überelte a mamáját.

            Ennek utána nálunk minden nagyünnep kellőképpen színes – mind tartalmát, mind megjelenését illetően. Karácsonykor például cigányzenére falatoztuk anyám orosz pilményijét, és lopva megállapítottam, hogy a tejföl határozottan érdekes kontrasztot tud képezni egy néger ember ajkán.

            Ezért érthető, hogy nagy várakozással tekintettem nővérem kerti partyjára, s mit mondjak, nem kellett csalódnom. A testvéremék félkész falusi házában a reggel óta trenírozó kvázi sógorom (merthogy élettárs) fogadott, aki Sancho becenevű sógorával éppen P. Mobilt üvöltetett, miközben házi sört csapoltak, belebetonozva egy kis Abszintot (halálos elegy). A következmény – többek között – az lett, hogy a szilaj nótázásra (rekedt üvöltözésre) az első szinti célhelyiségbe levándoroltak a kvázi sógorom nőrokonai, aki eleddig sütöttek-főztek, és előkerült a korábban lelkesen dugdosott Bódi Guszti-kazetta. Ezután szinte magától értetődően következett a népek tánca, amikor is a romák kontrázása és csujogatása közben Bruno tökéletes higanymozgással megidézte az afrikai szavannák alkonyi hangulatát (csak az oroszlánhörgés és a bozótzörgés aláfestő hangjai hiányoztak), majd hetven esztendős anyám is csatlakozott – bár megjegyezte: Pistyik, azé’ az orosz cigánygyalok sokkal váltyozatyosabbak –, és pörgött-forgott, kurjongatott. Esküszöm, szláv örömrikoly is elhagyta anyai és nagyanyai száját. A pihenőidőben a fekete ember (angolul, tolmácsolt az unokahúgom) elmagyarázta, Nigériában nincsen „egeszsegedre”, csak legfeljebb „csirsz”, de az is a brit uralom (fájó) hozadéka. Megtudtuk továbbá, hogy Bruno az ibo nyelvet beszéli, és teljesen érthetően ki tudja mondani, hogy „ü”. Vagyis Fekete Pákó nem képezi le a kontinens teljes nyelvi térképét, tudniillik sok ezer törzsi nyelvet beszélnek arrafelé, s meglehet, hogy nevezett Pákó mondjuk a joruba dialektus letéteményese, ami Nigéria másik nagyobb nyelve, és ezért mond – mert dalolással még eme bódult délutánon sem vádoltuk volna meg – olyanokat, hogy „elo u a masiniszta”. Ezért az sem érti meg, hogy mi az a „afrongen naja nukwu”, amit kuzinom ellenben igen, merthogy van szerencséje (szerecsenje, hehe) nap mint nap hallani: nagyon szeretlek.

            A fergeteges össztáncnak a másnapi munkába menet kényszerítő közelsége vetett véget. Az asszonyok pakoltak, az urak ásványvíz vagy valami buborékos után néztek. Kiállva a (még) kopár kertbe, lábam körül a természetszerűleg keverékkutyával, Rolával (Rottweiler és Labrador felmenők mixe) lelkemet a családi multikulturalitás büszke melegsége öntötte el, és örültem, hogy nincs itt semminő szenzációtévé, aki hangzatosan példálózna velünk, és hogy az esélyegyenlőségi mozgalmárok is békésen alusszák álmukat.

Pesti Pisti