Segítség, már mindent kipróbáltam! (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Az első gyermek után úgy éreztem, a gyereknevelést nekem találták fel.
Mindenki csodájára járt jó mozgású, nagy szókincsű fiú csemetémnek. Dagadt a mellem a büszkeségtől. Dicsérték a szófogadását, érzékenységét és figyelmességét. Én meg azt gondoltam: „Gyereknevelés? Nem bonyolult! Nagy adag szeretet kell hozzá, és megfelelő határok kialakítása következetességgel fűszerezve.”

Nem sejtettem, mit tartogat számomra a sors, második gyermekem világra jöttével.
Na jó, egy kicsit sejtettem. Egy hangocska folyamatosan sutyorogott a fülembe: „Ne bízd el magad! Lehet, hogy nem is vagy te olyan jó. Talán csak a gyermeked van megáldva könnyebben kezelhető karakterrel. Minden gyermek más!”

Az elején, gyanútlanul, a kis angyal nevet adtam neki. Gyönyörű, édes kicsi lány volt. Hatalmas szemekkel. Csendesen eljátszadozott egyedül, ami külön felüdülést jelentett számomra. A fiam ugyanis alig aludt napközben, és minden pillanatban igényelte a figyelmet. Egyszer titokban megörökítettem videón, amint több mint öt percet egyedül játszadozott a kockáival. Juhé! Ritka pillanatok egyike! Meglehet, sosem fordul elő többé.

Szóval kicsi lányom angyali teremtés volt. Egész addig, míg el nem kezdett járni.

Már tíz hónaposan lábra állt és talpacskái alá vette a világot. Határozott elképzelései voltak mindenről. Egy évesen tudta, milyen ruhát akar felvenni és melyik lábbeli illik hozzá. Büszke anyaként észre sem vettem a fejem felett gyülekező felhőket. Mindezt a női én kibontakozásának tudtam be.

Kicsit gyanús volt, hogy az összes bébiételt a barátnőm kislányának kellett adnom, mert az én csemetém nem volt hajlandó megenni, de ezt is elhessegettem azzal, hogy válogatós. Titokban, élvezettel néztem más anyukákat, ahogy óriásira nyitott szájú gyermekeiket etetik.

Ahogy cseperedett, egyre jöttek a gondok.

Borzasztó hisztit volt képes levágni egyes ruhák miatt: szúr, nyom, laza. Egy alkalommal az egész óvoda tőle visszhangzott. Mindenki neki könyörgött: vegyen már fel végre egy nadrágot. Félórás „közelharc” és visítozás után végül elmondta, laza a nadrág gumija és folyton lecsúszik. Ez frusztrálja.

Imádta a hosszú haját, de minden reggel kész tortúra volt, mire elkészült a frizurája. „Túl nyomós” sivította, és már ráncigálta is ki a gumit. Az ő nyelvén ez, azt jelentette, nem elég feszes. Végső kétségbeesésemben levágattam a haját.
Mintha ördögöt űztünk volna, sikerrel. Az oviban is elámultak a viselkedésében beállt pozitív változástól.

Változatos módokon fejezte ki a szeretetét, egy öleléssel, egy puszival, egy „szeretlekkel”. Mégis az összes nagyszülőt kikészítette. Mindenkinek beletört a bicskája.

Mintha két énje lett volna, az angyali és a frusztrálka.

Tanácstalan voltam, bár a tanácsokban nem volt hiány: „Légy kemény!”, „Te kényezteted el!”, „Ne hagyj rá mindent”, „A gyerek nem hal éhen.”, „Aki valóban éhes, az megeszik mindent!”

Lehet, hogy nem vagyok kemény? Vagy elég határozott? Elpuhultam a második gyereknél? Valóban elkényeztettem? Mindent úgy csinálok, mint az elsőnél! Vagy mégsem? Vagy pont ez a baj?

De akkor miért mondták három év után az oviban is: „anyuka, nincs értelem befizetni az ebédet. Szinte semmit se eszik.” Pedig megígérték, azt mondták, ott mindenki megtanult enni. Kivéve minket.

Többen azt mondták: „Majd kinövi!”, „Az enyém is válogatós volt”, „Az enyémet is zavarták a ruhák, de hozzászokott.”
Mikor növi ki? Mikor szokik hozzá? Tényleg kinövi? Tényleg csak várnom kell?

Anyai szívem azt súgta itt másról van szó. Nem akartam büszke lenni, és magamat védeni, de éreztem, valami nem stimmel.
Tudom, mindenki azt gondolja, az Ő gyereke más, mint a többi. Ez valahol igaz, és jól van ez így. Ám a kis hang nem hagyott nyugodni:”Ő tényleg más! Ez nem a szokásos engedetlenség, a korával járó lázadás.”

Rettegve vártam az iskolát. Mit fog reagálni az én kicsi szentem? Nem kellett sokáig várnom. Egyik órán megmakacsolta magát, és csak azért se festette ki úgy a rajzot, mint a többiek; a másikon pedig azért is a rossz megoldást írta be a feladathoz, mert mérges volt a tanár nénire. Pedig okos és rendkívül kreatív.

Jártunk nevelési tanácsadónál, pszichológusnál. Nem találtak semmit, csak egy kis szorongást, túlzott kötődést. De ez nem magyarázta a szélsőséges viselkedését. „Majd kinövi!”

„Segíts Istenem!” - kiáltottam könyörögve az ég felé.

A válasz egy könyv formájában érkezett. Az első lapok után, azt hittem, rólunk szól. Mintha az én kislányomat írta volna le a szerző.

Ott olvastam először, hogy vannak szenzoros integráció-zavarokkal rendelkező gyermekek. Ez abból adódik, hogy, a gyermek idegrendszere nem megfelelően fejlődött, ezért a környezetéből bejövő ingereket nem tudja kielégítően feldolgozni, összehangolni, értékelni. Ez frusztrációhoz, viselkedési zavarhoz vezethet.

A gyerekek 10-15 %-nál fellelhető ez a probléma.

Vannak köztük ingert kereső, vagy ingert kerülő típusúak, és ki ne hagyjam a legizgalmasabbat, a vegyest. Igen, kitaláltad, az én lányom ilyen.

A jó hír, hogy nem nevelési, vagy pszichológiai, hanem neurológiai esettel állunk szembe. Sajnos néhány tünet nagyon hasonlít egy tipikus „rosszcsont gyereket” leíró tünetre. Ide tartozik az agresszió, a dühroham, a nehéz megnyugtathatóság, ha nem fogad szót, ha öntörvényű vagy hiperaktív. Lehet, hogy rövid a figyelme, éretlen a beszéde, a mozgása, és nehezen ír vagy olvas. Tünet lehet az alvászavar, autizmus, eltérő izomtónus is, vagy a tartós táplálkozási nehézség, kötődési, érzelmi és érzékszervi zavar. E hasonlóság miatt nem mindig veszik észre, hol van az igazi probléma.

Nem állítom, hogy minden rosszaság, elevenség és szófogadatlanság mögött ez lelhető fel, de az biztos, hogy most már én is óvatosabban ítélek és adok tanácsot.

Ha úgy érzed, megtettél mindent, kifogytál az ötletekből, és csemetéd még mindig érthetetlen módon viselkedik: NE ADD FEL! Ha körülötted, azt mondják: „ez normális”, de te érzed, hogy nem az, vagy kéretlenül felajánlják: „Küldd át hozzám, majd én megnevelem!”, de az anyai ösztönöd azt súgja, nem ez a baj: NE ADD FEL!

Lehet, hogy a te gyermekeddel is ugyan ez a helyzet, ami „egyszerű” mozgásterápiával orvosolható, csak időben észre kell venni.

De soha, soha NE ADD FEL!