Mikor visszajött a konyhába, ezt mondtam neki: „Egyedül elmentél pisilni, lehúztad magad után a vécét, kezet is mostál, vissza is öltöztél! Ezt nevezem én nagyfiúhoz méltó, önálló viselkedésnek!” Csak úgy ragyogott az arca a büszkeségtől, és onnantól kezdve egyedül ment pisilni. A dicséret megerősítette benne, hogy hogyan kéne viselkednie, s mivel vágyik az újabb elismerésre, újból és újból az elvárásnak megfelelően fog viselkedni.
Bár még vannak olyanok, akik azon a véleményen vannak, hogy a túl sok dicséret káros a gyereknek, egyre többen elfogadják, hogy azok a gyerekek, akiknek otthon a szüleik rendszeresen hangsúlyozzák a jó tulajdonságait, képességeit, pozitívabb képet alakítanak ki önmagukról, és ezáltal könnyebben megküzdenek a kihívásokkal, inkább mernek célokat kitűzni maguk elé, mint azok a gyerekek, akik ezt nem kapják meg a szülői házban. Dicsérni tehát kell! De hogyan? Milyen az a dicséret, amelynek hatására, a gyerekek felismerik, és elkezdik becsülni saját erősségeiket?
Most kérdezhetik sokan: Miért? Nem minden dicséret jó? Nem mindegy, hogyan dicsérünk? Hát, nem igazán! Képzeljük csak el, hogy valakit megajándékozunk egy pulóverrel születésnapja alkalmából. Az illető kibontja a csomagot, ránéz a pulcsira, felkiált: „Ez gyönyörű!”, majd visszagyömöszöli a csomagolópapírba, és máris mással kezd el foglalkozni, másról kezd el beszélni. Valószínű, hogy rossz érzésünk lesz, és hasonló belső monológ fog lezajlani bennünk: „Biztos nem tetszik neki. Inkább a zöldet kellett volna megvennem. Tuti, hogy utálja a sárgát…” Ellenben, ha a megajándékozott ezt mondja: „Nahát, de szép színe van! Milyen jól fog állni ez a pulcsi a zöld szoknyámhoz!”, örömmel konstatáljuk, hogy jó ajándékot választottunk. A gyerekeknél is ez a helyzet a dicséretekkel. Ha elénk áll a gyerkőc a rajzával, s mi egy „Hát, ez nagyon szép!” felkiáltással el is intézzük a dolgot, nem valószínű, hogy meggyőzzük a gyereket afelől, hogy szépen tud rajzolni, jól sikerült az alkotása. Ellenben, ha szánunk rá egy kis időt, és valóban megnézzük, mi is van azon a papíron, és elmondjuk, nekünk mi tetszik benne (Pl: "milyen szép kerekre sikerült az autó kereke, és a vezető bácsinak olyan vidám lett az arca ettől a nagy, mosolygós szájtól…”), a gyerkőc azt fogja gondolni: „Anyunak tetszik a rajzom. Ügyes rajzos vagyok!”
Tehát, ha legközelebb a gyerekeid veszekedés után ügyesen megegyeznek egymással, dicsérd meg őket, hogy „Komoly vitátok volt, mégis meg tudtátok beszélni! Ez aztán a felnőtt viselkedés!” Vagy, ha a kislányod ebéd után leszedi és letörli maga után az asztalt, jegyezd meg, hogy „Leszedted, és letörölted magad után az asztalt! Sokat segítettél nekem ezzel! Igazán önálló nagylány vagy!” Gyermekeink büszkék lesznek a munkáikra, a tetteikre, és legközelebb többszörös kedvvel, lendülettel állnak majd neki a hasonló feladatoknak. Ezzel ő is jól jár, hiszen nő az önbizalma, pozitívabb képet alkot önmagáról, felhívjuk a figyelmét egy olyan tulajdonságára, amit talán ő még nem tudott magáról, és mi is jól járunk, hiszen legközelebb nem kell döntőbíráskodnunk a testvérek között, veszekednünk a koszos tányérok miatt.
És még egy gondolat: a fent leírtak nem csak gyerekekkel szemben alkalmazhatók, hanem felnőttek egymás közt is bátran kipróbálhatják! Szóval, kedves férjek, ha a feleségük legközelebb kétórányi készülődés után megkérdi: „Jól nézek ki?”, nem ér ám egy „Csinos vagy, drágám!” félmondattal letudni a dicséretet!
Indexkép: foter.com
.jpg){kind=small}