Az állatok nem játékszerek, amelyeket ha meguntunk, eldobunk
Néhány éve történt. A leghidegebb decemberi napon, karácsony előtt. Egy gyönyörű angol szetter a pórázánál fogva egy fához kötve álldogált a Blaha Lujza téren, a nagyáruház előtt. Várt, egyre csak várt. Éhes volt már, és szomjas, de legfőképpen rettenetesen fázott. Nem volt nagy bundája, csak rövid, selymes szőre. Sokan látták dideregni, de azt hitték, mindjárt jön a gazdája, aki nyilván a karácsonyi bevásárlását intézi. Egy hajléktalan figyelt fel rá, hogy a gyönyörű fekete foltos fehér kutya tegnap is itt volt, sőt, mintha már tegnapelőtt is... Ami igazán furcsa volt, az a nyakában lógó reklámszatyor. Az iratai voltak benne. Az oltási könyve, amelyből a gazda nevét és címét gondosan kikaparták. Aztán a pedigréje, amely arról tanúskodott, hogy előkelő, csupa verseny-győztes felmenői voltak. Athosz, mert ez volt a neve, a budaörsi menhelyre került. Nagybetegen, tüdőgyulladással. Ott nyitott kennelek voltak, a hideg betonon nem maradhatott. Az egyik lelkes idős segítő, Gabi néni az otthonába vitte gyógyítani. Egy család pont aznap ment kutyanézőbe a menhelyre. Előző négylábújuk nemrég távozott az égi vadászmezőkre, helyette kerestek újabb kedvencet. Sokáig nézegették a csahosokat, de sehogysem találtak olyat, aki szívükben pótolhatta volna elvesztett kutyájukat. Alaposan átfáztak. Gondolták, majd a következő vasárnap megint kijönnek. Ekkor Gabi néni beinvitálta be őket egy forró teára. Miközben beszélgettek, hirtelen egy óriási fekete-fehér „felhő” szinte átúszva a szobán, a gyerekek között ülő édesanyánál landolt. És onnan egy tapodtat sem mozdult.
Kiválasztotta a gazdáját.
Athosz karácsonyra otthonra talált…
Visszaemlékezés az örök vadászmezőkről
(Élt 1,5 évet)
Hathetes voltam, amikor magatokhoz vettetek. Sokat játszottam a gyerekekkel, és nagyon boldog voltam veletek. Ahogy fejlődtem, egyre nőtt a mozgásigényem, 
és vele együtt az étvágyam is. Nagy kutya lettem, nem olyan aranyos, mint pici koromban. A gyerekek már nem akartak játszani velem. Ha odamentem hozzájuk egy simogatásért, sokszor még belém is rúgtak…
Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Nagyon boldog voltam. Végre! Hónapok óta először mást is látok a kennelen kívül. Egy autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Vidáman futottam utána, de mire visszaértem, Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesve rohangáltam a kocsik között a labdával a számban. Az autók dudáltak, de olyan is volt, amelyik rágyorsított... Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem.
Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon. A fájdalomtól nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Körülöttem minden véres volt. Sötét volt. Féltem. Fáztam. Egyre jobban. A labdámat még mindig a fogaim között szorítottam. Biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, senki nem állt meg segíteni. Sok idő telt el, amíg odajött hozzám valaki. Nem törődött a vérrel, betett az autójába. Amikor megálltunk, egy fehérköpenyes férfi szaladt a kocsihoz. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki csak 15 perce ismert, elfordította a tekintetét, és megölelt. Csak azért engedtem el a labdát, hogy megnyaljam a kezét. Ezzel tudtam „megmondani” neki: köszönöm.
Aztán elaludtam.
Nem félek.
Nem is fázom.
És már semmim sem fáj…
Sok ezer kutya sorsa ez. Hogy ne így legyen, ezt szolgálja az országos örökbefogadási kampány.
(Bayer Ilona)
.jpg){kind=small}
