Rémisztő képek rohangáltak az agyamban. Arról, hogy jönnek a mentők, kórházba kerülök, meghalok. És kérdések. Mi lesz a kisfiammal? Sose látom többet??? Mi lesz a kutyával, a kedvesemmel? Ilyen hirtelen és gyorsan elveszítek mindent? Csak ennyi az élet?
Ekkor már jó fél éve napi szinten használtam az EFT-t. Próbáltam is kopogtatni, hogy jól vagyok, de a rémképek csak nem múltak, a szívdobogás ugyanolyan heves volt, a nagy kő nem akart a mellemről legördülni.
Egyedül voltam otthon, és ahogy szétnéztem a lakásban, nagy rendetlenséget láttam, tudtam, a konyhában ott a halom mosatlan edény. Így nekiálltam takarítani, és közben elkortyolgattam egy teát. Elterelődött a figyelmem, ahogy arra koncentráltam, hol van még elpakolni, letörölni való, így a szapora szívverés, és a nagy rémület is alábbhagyott. De nem mertem már lefeküdni.
Másnap reggel felkerestem a háziorvost, aki EKG-t csinált, és látott is valami gyanúsat. Beutalt szívultrahangra. Vidéki városban élek, a kórházban orvoshiány van, december közepére kaptam csak időpontot.
Az a két hónap maga volt a pokol. A rettegés, hogy mi lehet a baj. Meddig élek még? Esténként csak úgy mertem lefeküdni, hogy szinte ültem, 3-4 párnával kitámasztottam a hátam, és előtte jó fél órát kopogtattam, igyekeztem minden félelmemet, minden felbukkanó kis negatív gondolatot kidolgozni magamból.
De mégis, az október éjihez hasonló rosszullétek szinte mindennaposak lettek. Állandóan a szívverésem figyeltem. Túl gyors és túl összevissza volt, és ettől mindig nagyon megijedtem. Kivert a víz, remegtem, szédültem. És féltem, nagyon-nagyon féltem. Ezek a rohamok a legváratlanabb időpontokban és helyeken törtek rám. ABC-ben, az utcán, mosogatás-, telefonálás-, beszélgetés közben, a munkahelyemen. Ez utóbbi azért volt szerencsés helyzet, mert ki tudtam menni a mosdóba, és azonnal kopogtattam a felbukkanó rossz érzésekre. Így helyt tudtam állni úgy, hogy észre se vették, hogy valami nincs rendben.
A szívultrahangon kiderült, hogy van egy kis fejlődési rendellenesség, (mitrális prolapszus szindróma a neve), ami „nem jelent semmit”, azaz sem kezelni, sem aggódni miatta nem kell. Ez okozza a nagy dobbanásokat. Az orvos szerint magát a szindrómát meg a stressz.
Nem győzött meg. Értettem én, hogy ez egy semmiség, de 38 évig semmi bajom nem volt. A félelem a haláltól nem akart elmúlni. Háziorvosom elküldött terheléses EKG-ra is, ahol (újabb 3 hét várakozás után) szintén kiderült, egészséges vagyok. A rosszullétek azonban számomra azt igazolták, beteg vagyok. Állandóan kopogtattam, minden felbukkanó kis jelre, tünetre. És persze keresgéltem az interneten. Világossá vált, hogy mivel az eltel időben egy roham sem végződött halállal, valami másról lehet szó. Rájöttem, ezek „csak” pánikrohamok.
Miután háziorvosomnak elmeséltem, milyen élményekkel küzdök, azt mondta pánikbeteg vagyok, és beutalót írt a mentálhigiénés tanácsadóba, hogy beszéljek pszichiáterrel. Erre még jobban elkeseredtem. A rohamok alatt már nem csak a haláltól féltem, hanem attól is, hogy bekerülök a pszichiátriára, begyógyszereznek… stb. - sose leszek ép ember.
Minden szabadidőmben kopogtattam. Januárra végére eljutottam odáig, hogy úgy tértem este nyugovóra, hogy a párnákat kivettem a hátam mögül. Újra úgy tudtam aludni, mint „régen”.
Érdekes, hogy éjjel soha többet nem voltam rosszul, csak napközben. Kopogtatásaim alatt rengeteg olyan emlék előjött a múltamból, amikről azt hittem, rég elfeledtem őket. A válásom, a kutyám halála, nyomasztó gyerekkori képek. Idővel megfejtettem azt is, hogy a rosszullétek olyankor jönnek, amikor valami olyan helyzetbe kerülök, amiben igazából nem akarok részt venni. Amihez előzőleg nem volt kedvem, de mégis magamra erőltettem.
Figyeltem, vizsgálgattam magam, sokszor azon nevettem, ha valaki látna, biztos azt gondolná, valóban megbuggyantam. Megismertem lassan a rohamokat. Hogy hogyan kezdődnek. Egy nyomás a mellemben, aztán elkezdek befelé figyelni, alig lélegzem, a szívem kalapál… - eldöntöttem, megbarátkozom a gondolattal, pánikbeteg vagyok. És elmegyek a pszichiáterhez, írjon gyógyszert, így könnyebb lesz az élet.
De valami „véletlen” folytán elvesztettem a beutalót, és szégyelltem visszamenni, hogy újat kérjek. És ritkultak a rosszullétek. Azaz egyre inkább sikerült már az első gyanús jelnél fülön csípni őket, és kikopogtatni, hogy „már megint itt van ez az érzés”…
Azt hiszem, a végleges gyógyuláshoz az vezetett, amikor rájöttem, hogy pánikbetegnek hiszem magam. Hiszen, ha azt gondolom magamról, hogy az vagyok, akkor egyértelmű, hogy a rosszulléteknek is jönniük kell.
Feloldottam ezt is EFT-vel.
Februárban volt az utolsó roham. Igaz, a kis szívtáji szorítás időnként még mostanában is megjelenik, de mindig időben észreveszem, és nem tud elhatalmasodni rajtam.
Ez az én egyedi esetem, természetesen nem javaslom senkinek, aki pánikbetegséggel küzd, hogy próbálja ugyanezt véghezvinni. Nálam kialakulóban volt valami, amit időben észrevettem, és kitartó munkával kezeltem. Ez csak egy példa arra, hogy az EFT bizony sokszor csodákra is képes és kilátástalannak tűnő helyzetekben is a segítségünkre lehet.
Csapocska Mónika
www.nekedmondom.hu
.jpg){kind=small}