Ponty most jut eszembe! - halas történetek recepttel

A mondásban a „harmadik” víz arra céloz, amit az avatatlan ember innék a halra (mely az elsőben élt, a másodikban főtt), aki nem ismerné a bölcs tanácsot, hogy a halat (maledictus picis) jóféle borocskával kell megöntözni, minekutána megette az ember.
Hát bizony, méltatlan dolog lenne a becsületes halféléket az elátkozottak sorsára juttatni, különösen, amikor a bor határozottan jobban ízlik utánuk, mint a víz.
Nem is hiszem, hogy komolyabb véleménykülönbség merülhetne fel ezen a téren.

Jön a tavasz, melynek csalhatatlan jele a férfinépség egy részének lázas készülődése, annak a bizonyos „czajgnak” (horgászfelszerelés) a rendbetétele, amellyel aztán  igazoltan le lehet falczolni otthonról, „fiacskám, kell már a vitamin az asztalra!" felkiáltással ki lehet menni a vízpartra a szomszédnak dicsekedni az új cuccal, kollektíven áztatni a madzagot a kukaccal, hergelni a helybéli halakat azok legnagyobb vidulására.

Amennyiben a halak győznek, akkor sincs nagy vész, mert hazafelé be lehet sündörögni (4800 szúnyogcsípéssel gazdagabban) valamelyik szupermarket halas pultjához és ott beszerezni a hiányzó halmennyiséget, melyet aztán büszkén be lehet otthon mutatni: „Nézd nyuszikám érdemes volt egésznap távol lennem, íme mekkora halat akasztottam.”

Csak úgy ne járjon, mint hajdanán kollégám. Egy kis szabadságra vágyván, precíz ember lévén gondosan megszervezte a hétvégi köddé válás technikáját. Gondosan, már napokkal előre összecsomagolta az eszközöket, kellőképen hangoztatva a család előtt, hogy mi mindent meg nem tesz értük.

Szombat hajnalban megbízta serdülőkorú, szépreményű, igen okos gyermekét , hogy anyja tudta nélkül vegyen halat a csarnokban!
Hallgatását megvásárolván, pénzt adott az utódnak egy gáláns mozdulattal, hogy "a többi a tied!" Ugrott is az, mint akit kígyó csípet, a határtalan nagylelkűség láttán, életében összesen ennyi pénzt nem kapott apjától és máris mindenféle csalafinta dolog jutott az eszébe, hogy mi mindent is fog tenni ezzel a hatalmas összeggel és a szomszédék Micikéjével.

Barátunk - mint aki jól végezte dolgát - egy röpke hitvesi csókkal búcsúzván, hóna alá csapta szütyőjét ”köd előttem, köd utánam” felkiáltással, úgy húzott el otthonról, mint a füstös mozdony  a verőcei állomásról. No azért a lendület nem tartott túl sokáig csak a festői „Brikett bárig” (mely nevét a Déliből rendszeresen ott parkoló szeneslegényekről kapta) Ott már gyülekezet az „ökör kör” bajtársi társaság egy kis „szörpike” hörpikélésére és természetesen a világmegváltásra!

Az igen sok és fontos téma megtárgyalása: a halaktól a nőkön át egészen a világbékéig természetesen annyira kifárasztotta a díszes társulatot délutánra, hogy már túlzottan nem lévén szomjasok, kihirdették az asztalbontást és ki-ki tehetségének megfelelően kettő, avagy négykézláb elindult hazafelé. Barátunk is felelevenítve honvédségi emlékeit „felmosórongynak” álcázva magát bekúszott a küszöb alatt, és jobb a békesség felkiáltással - mint aki jól végezte dolgát - azonnal elvackolt, nehogy az áldott hitvesnek feltűnjön a maligánfok. Aludt is  mint a tejbetök! A gyanús zajok miatt - ha nehezen is - valami kapisgálni kezdett a „házisárkány” agyában, ismervén élete párja sziklaszilárd jellemét, megbökvén egy éppen kézbe eső partvisnyéllel, hevesen érdeklődött, miután erősen fájt a foga a beigért hal után. Te hét világ szégyene, mi van a hallal? Mire a válasz: „nyamnammömmöm” ami lefordítva annyit jelenet kb, hogy "a hűtőben!"

Csattogott is ki a vén satrafa, nyalván szája szélét az elkövetkezendő kulináris örömök reményében a hűtőig, (lelki szeme előtt már látta, hogy mi mindent lehet elkövetni a hallal) betekintvén egy halk nőstényoroszlán ordítása tört ki szájából, melyre a család apraja-nagyja haptákba vágta magát (még a kutya is), nem tudván kinek a nyakába szakad az áldás. Apóca szeméből is kipattanván az álom, látván, hogy kedvenc hitvese kezében egy igen súlyos tárgyat lengetve közeledik feléje és a legfinomabb titulus ami elhagyta bájos ajkait az valami „részeg disznót” tartalmazott, hogy a keményebbeket ne is említsük. Pislogott is a szerencsétlen az ágy sarkában összekucorodva, mint (miskolci kocsonyában) a béka, élete átfutott ébredező agyán, hogy vajon melyik bűnéért jön az égi áldás? No nem kellett sokáig várnia, igen gyorsan a tudtára adták, még ha nem is volt rá kíváncsi: - Mondd „aranyvirágom” voltál horgászni? - hangzott az ellentmondást nem tűrő kérdés. - Hát persze „mókusbogaram" hiszen ott a hal a hűtőben.

No ekkor érte az első csapás, - a kivilágítatlan sodrófával. A hűtőben? És idefigyelj, Te ágrólszakadt muslincahuszár, mutass nekem egy vizet az országban, ahol konyhakészen, filézve műanyagzacskóban, felcímkézve lehet halat fogni, lejárati dátummal együtt! Hol ittad megint el az eszed Te szerencsétlen? Válasz nem lévén ekkor jött a második csapás!

Miután az erős „lelki megrázkódtatástól” púppal a fején egy-kettőre magához tért,  hamar rájött megpróbáltatásának eredetére. A megbízott ügyintéző, vagyis az a „drága gyermek” feladatot mielőbb letudván, "hal az hal" felkiáltással, fogta az első erre hasonlító tárgyat, hóna alá csapván, be a hűtőbe, és máris vonszolta Micikét, hogy kiélvezze a határtalan gazdagság és a szomszédlány adta gyönyöröket!

Tanulság: amit Te megtehetsz, ne hagyjad másra, konspirálni igazán csak saját maga tud az ember, mert ha megdől netán valami simlivel, akkor nem lehet mást okolni a púpért a fején.


A következő eset az egy legenda. Lehet, hogy nem igaz, de szép kerek történet. Öreg szakácsok mesélték esténként halkan a szájtáti kuktáknak, a félhomályos konyhákban a tűz mellett örök tanulságképpen.

Történt egyszer II. (igazságtalan) Mátyás uralkodása idején, hogy népünk nagy vezérének a foga megfájdult egy kis finom halacskára, no meg valami jófajta sörre.

Miután Ő engedélyezte a dolgozó nép számára „az együnk halat, legjobb falat", valamint „a sör folyékony kenyér” című örökéletű, falra ragasztható demokratikus ódákat, úgy gondolta leereszkedik a munkásosztály kedvenc vacsorázó helyére, hogy együtt költse el vacsoráját a nép boldog fiaival, valamint néhány erősen ellenőrzött külföldivel, a névrokonáról elnevezett pincében.

A bölcs gondolat megvolt, csak kivitelezni kellett a tervet. Beindult a gépezet, megszervezték a tér gondos lezárását, ment is mint a karikacsapás, minden fához egy gondosan bőrkabátba álcázott belbiztonsági, csak a felrobbantott Erzsébet-hídnál volt némi szakmai vita, amikor a búvárok közölték, hogy bőrkabátban nem lehet merülni, no de az elvtársak ezt a problémát is egyhamar megoldották.

Az éttermet is a nagy alkalomhoz méltóan fel kellett díszíteni. Átkeresztelni nem lehetett  (pedig volt rá épp elég javaslat), mivel hogy Mátyás Király a kor ideológiájának megfelelően jó elvtárs volt! Meg Bécsben is volt egy belőle. Tehát tették, amit kell. A falakra szép piros és nemzetiszínű zászlókat tettek, ősi magyar jelképekkel (sarló, kalapács) tarkítva. A vázákat kivágták, helyére az „ötös fogat” (a simlis, a gyáros, a német kém, a postarabló, no meg a hűséges bérenc)*  tiszta bronzból készült szobrait helyezték, még a WC-be is jutott valamelyik, csak az a baj, hogy nem a megfelelő helyre.
* Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi

A párt főideológusa megüzente a személyzetnek, hogy kapják össze magukat és olyan munkásosztály asztalára való étket készítsenek „népünk jótevőjének”, hogy csak na!

Vakarta is a fejét a szakács,  igaz, hogy tanuló idejét a Ritz-ben, meg az Ambassadorban töltötte (de ebben a korban ezzel nem volt szerencsés dicsekedni). Lelki szemei előtt átfutott, hogy ha valami szőr kerül a köszörűbe, akkor a következő tíz évben biztos munkahelyen, Kamcsatka külsőn főzheti a „csumit” a magyar gasztronómia iránt erősen érdeklődő jegesmedvéknek és fókáknak. No, de nem azért volt  „aranyfakanalas” szakács, hogy holmi ÁVH kifogjon rajta.

Miután rádión elhangzott a titkos jel: „a disznó kibújt az ólból”, mindenki haptákban volt, mert ez azt jelentette, hogy a sápadt arcú, nagy kopasz főnök kíséretével elindult szabadsághegyi tanácsi lakásából.

A szakács is megkapta a startengedélyt, fogta harci eszközeit, sütött, főzött, kavart, ízesített és máris kész volt az ételköltemény úgy, ahogy kérték: hal is volt benne. Senki sem evett még ilyet, sőt nem is látott.

Mire az ünnepi társaság bevonult az éljenző „hófehérruhás szűz” szövőlányok, valamint a svájcisapkás csepeli olvasztárok sorfala között (akik ott mulattak minden este?), lám ott is  sorakozott az asztalon némi jófajta itóka (kinek-kinek szájíze szerint) már csak azért is, hogy kellőképpen megtisztelve gazdájukat, a sameszok és a munkások „spontán” a legnagyobb tisztelettel mondhassák el pohárköszöntőjüket, kellően kidomborítván és méltatván a főelvtárs elévülhetetlen erényeit.

Egyszer csak vezényszóra pincérek sora tűnt fel és máris hozták a finom falatokat a „despota" és vazulusai részére. Neki is estek a potyának, mintha most szabadultak volna Kistarcsáról.

Közben a népzenész elvtársak a magyar zeneirodalom gyöngyszemeit húzták talpalávalónak, olyat mint „hegyek között völgyek között zakatol a vonat”, hogy a többi örökérdemű műről ne is beszéljünk!

Mikor végre a többszöri repetával befejezték (mert, ki tudja, mit hoz a holnap), üzentek  is a szakácselvtársnak, hogy jöjjön ki, mert meg akarják dicsérni a nép egyszerű fiát, de leginkább azért, mert furdalta az oldalukat a kíváncsiság mi is a neve annak, amit ettek.

Főtt is a feje, hogy mit mondjon, „Mátyáskirály” kedvence már volt az étlapon, a vezérről elnevezni a kaját meg nem túl szerencsés lett volna, mert ki tudja milyen kedvében van a nép bölcs atyja.
Így hát kínjában, - mert Molnárnak hívták a szerencsétlent, innen Dorozsmáról - kivágta: „Dorozsmai molnár ponty” a hatás leírhatatlan volt kapott is ízibe, (mindig volt kéznél) valami jó nagy csimbókot, hogy legyen mit mutogatni majd az unokáknak.

Sok év telt el  azóta, a kísértetet - mely átszáguldott Európán a kommunizmussal együtt, a diktátorokkal a hóna alatt - hála istennek,  reméljük, hogy örökre elsöpörte a történelem vihara.

És az öreg szakács, aki hírhedt vendégeivel ellentétben már régen a mennyországban főzi a kaját az angyaloknak és közben jókat röhögnek, hogy mi történt „egyszer a szocializmus hajnalán" Budapesten.

Minden elmúlt,csak egyvalami emlékeztet a ma már hihetetlen történtekre és az nem más mint a ”ponty, a molnár, az a bizonyos dorozsmai”.

Halas receptek