A nők magukra fordítható idejéről – vagyis inkább annak hiányáról – jelent meg egy cikk a Guardianban. Szerzőjének saját bevallása szerint négy hónapjába telt, mire készen lett az írással, ugyanis valami mindig megszakította a folyamatot: hol a gyerekeit kellett menedzselni, hol a háztartás vette el az időt, hol pedig frissen megözvegyült édesanyja lelkét ápolta.
A történelem folyamán ez soha nem volt másképp. Az elmélyülést kívánó alkotómunka nem azért vált férfi privilégiummá, mert az erősebbik nem alkatilag alkalmasabb az ilyenre, hanem azért, mert a nőknek egyszerűen soha nem adatott meg, hogy hosszabb összefüggő időt töltsenek el valamivel. Nem is mindenki dédelget olyan hatalmas ambíciókat, mint a regényírás, a zeneszerzés vagy bármilyen tudományos felfedezés: sokaknak már az is elég lenne, ha nyugalomban kitakaríthatnák a lakást, vagy főzhetnének valami kreatívat.
A legnagyobb akadály talán az, hogy a nők gyakran maguk is elhiszik, hogy nekik nem jár a nyugalom. Megszólják azt az anyát, aki a játszótéren könyvet olvas vagy másokkal beszélget; ridegnek és más nyakán élősködőnek tartják azt, aki rendszeresen igénybe veszi a nagymama vagy a bébiszitter segítségét; aki pedig úgy adja bölcsődébe a gyerekét, hogy közben otthon van, azt egyenesen máglyára küldik (ez utóbbi gyakorlattal valóban lehet vitatkozni, de a körülmények ismerete nélkül ekkor sem érdemes elhamarkodott véleményt alkotni.)
Alkati dolog, kinek mennyi csendre van szüksége maga körül. Az extrovertált személyiségűeket a sokáig tartó egyedüllét inkább frusztrálni szokta, egy introvertáltnak azonban létszükséglet. Itt érdemes tisztázni egy népszerű tévhitet: az introvertált ember nem embergyűlölő, gátlásos vagy magányos, egyszerűen ahhoz, hogy fel tudjon töltődni, rendszeresen csendre van szüksége. Ha egy ilyen anya azt kéri, jusson neki napi 15 perc, amikor senki nem szól hozzá, különben felrobban, nem önző vagy hisztis. Számára ennyi csend ahhoz kell, hogy ne veszítse el a józan eszét.
A kisgyermekes nők számára azonban ezek a percek rendszerint lopottak. Ülnek a homokozó szélén, alibiből gyúrják a sársütit, és közben remélik, egy darabig még nem jön arra senki. Reggel felkelnek fél órával a család előtt, így nyugodtan megihatják a kávéjukat, és közben játszhatnak egy passziánszot a gépen. Az indokoltnál mindig pár perccel tovább maradnak a vécén. Megengedik, hogy a gyerek megnézzen még egy Bogyó és Babócát – és közben úgy érzik, éppen most tesznek benne helyrehozhatatlan károkat azzal, hogy a képernyő elé engedték őt.
Először az anyáknak kéne elhinniük, hogy a magukra fordítható idő nem kiváltság és nem bűn, hanem olyan dolog, amihez éppúgy joguk van, mint bárki másnak. Ha nem egymást szólnák meg, amiért néha igényük van egy kis elmélyülésre, hanem inkább segítenének a barátnőjüknek és a családtagjaiknak. Ha kimondanák az igényeiket és mernének ehhez támogatást kérni. Akkor talán a környezetük szeme is felnyílna, és egyre több férjnek, nagyszülőnek lenne természetes, hogy a kisgyerekes anya nem a 24 órás háztartási robot szinonimája.
A Guardian cikkében felmerül a kérdés: vajon hány nagyszerű zenemű nem készült el, hány vers maradt megíratlanul és hány életmentő tudományos felfedezés várat még magára pusztán amiatt, hogy a nőknek nem volt, és igazán a mai napig sincs lehetőségük ezeket megalkotni?
Kapcsolódó cikkeink:
- Így válnak a boldog kismamák türelmetlen, kiabálós anyává
- Rossz anya vagyok, vagy csak ember? - Amikor idegesít a gyerek
- Néha világgá szaladnál a gyerek elől? Lehet, hogy csak introvertált vagy
- Nem kell a gyerek hasába lyukat beszélni! Avagy a csend varázsa
Kép: Engin_Akyurt / pixabay
.jpg){kind=small}
