Ideje leszámolni a kizárólag a családjáért élő anya mítoszával

Kercsó Dorottya | 2019-11-25 14:50

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a gazdasági életben tevékenyen részt vevő dolgozó nő a huszadik század második felének találmánya, és az előtte való évezredekben a feleség- és anyaszerep töltötte ki az asszonyok mindennapjait. Pedig a kizárólag a családjának élő anya polgári eszményképe valójában a 19. században terjedt el, és akkor is csak egy igen szűk kör engedhette meg magának.

Az idilli világról alkotott elképzeléseinkben a jó anya a családjának él: neveli gyermekeit, akikre mindig van ideje, ellátja a háztartást, egészséges ételeket főz, mindig kiegyensúlyozott. Legtöbben egyfajta elveszett édenként gondolnak vissza ezekre az időkre, és azt, hogy a családanyák dolgozni járnak, szükséges modernkori rossznak, az emancipáció egy kevésbé kívánatos melléktermékének tekintik. Bár kevesen maradnak otthon főállású anyaként, sokan teszik fel maguknak a kérdés: megérte az egyenjogúságért küzdeni, ha ennek eredményeképpen egyszerre kell az otthonukban és a családjukban is helyt állni?

A probléma az, hogy a kérdésnek már a kiindulási pontja is hibás. A nemek közti egyenjogúság még a kanyarban sem volt, amikor az asszonyok már régen aktív gazdasági tevékenységet folytattak – legfeljebb nem ugyanolyan keretek között, mint most, de ez utóbbi állítás a férfiakról ugyanúgy elmondható.

Anyaság a régmúlt korokban

A félreérést minden bizonnyal az okozza, hogy a munka és a magánélet a modern korig nem igazán vált el egymástól. Az ősközösségi asszonyok gyűjtögettek, főztek, elvégezték a női munkákat, miközben gyermekeikre a törzs más nőtagjai vigyáztak – olvasható a hvg.hu cikkében. Ezek a nagyjából 100-150 fős törzsek a mai ember számára már elképzelhetetlenül szoros viszonyban éltek egymással, az akkori életmódot lehetetlen a maival behelyettesíteni.

Az ókorban, jó 3000 évvel ezelőtt a Biblia így gondolkodott a derék asszonyról: „Keres gyapjat vagy lent, és megkészíti azokat kezeivel kedvvel (…) Gondolkodik mező felől és megveszi azt; az ő kezeinek munkájából szőlőt plántál (…) Gyolcsot sző, és eladja, és övet, melyet ad a kereskedőnek” (Példabeszédek 31). Gazdasági dolgokról gondolkodott, eladott, hatalmas háztartást tartott kézben, ráadásul anélkül, hogy mindehhez a férje engedélyét kérte volna ki. A meglehetősen hosszú leírás kitér arra, hogy „eledelt ád az ő háza népének”, de az, hogy a gyerekeivel játsszon, nem tartozott az ókori anya feladatai közé.

A középkorban sem voltak az asszonyok a négy fal közé zárva. A nemesek feleségei gyakran az egész uradalmat menedzselték, amíg férjük háborúzott vagy egyéb okokból volt távol. A céhmesterek feleségüket és gyermekeiket mint teljes értékű munkaerőt fogták be műhelyben, a parasztok pedig nemtől függetlenül dolgoztak a földeken. A munka családi ügy volt minden társadalmi rétegben: az asszonynak nem volt külön vagyona, senki sem számolta, mennyivel járul hozzá a családi kasszához, de élete ettől függetlenül messze nem kizárólag a gyereknevelés körül forgott.

Változó anya- és gyerekkép

A történészek egy része úgy véli, hogy a rendkívül magas gyermekhalandóság miatt a régi korok szülői tudatosan tartottak egyfajta érzelmi távolságot a gyermekeiktől. Erről pontos adatok nem állhatnak rendelkezésünkre, de árulkodó, hogy a később született gyerekeknek minden további nélkül adták egy korábban elhunyt testvérük nevét. Későbbi levelek tanúsága szerint azonban az idősebb korban elhunyt gyermek halála a szülőket is komolyan megviselte.

A szerető anya képe is fokozatosan alakult, amíg elérte mai formáját. Bizonyos nyomai már az antikvitásban fellelhetők, később a 12-13. században az erősödő Mária-kultusz is sokat hozzátett. A felsőbb rétegekben mégis teljesen természetes volt, hogy az anya nem gondoskodik saját csecsemőjéről, hanem szoptatós dajkát fogad mellé – aki előtte a saját újszülöttjét megölte vagy lelencházba adta –, a szegényebb osztályok gyermekeit pedig nem csak a betegségek, hanem a gondatlanság, oda nem figyelés miatt bekövetkezett balesetek is tizedelték.

Azt, hogy egy anya odaadóan, az életét is feláldozva szeretheti a gyermekeit, valójában a felvilágosodás-kori gondolkodók kezdték propagálni. Rousseau Emil avagy a nevelésről című műve korszakalkotó volt a maga idejében – a hitelességét sajnos csorbítja, hogy szerzője a saját gyermekeit inkább lelencházba adta.

Anyaszerep a modern időkben

Az „elmenni dolgozni” kérdése férfiak esetében is csak az ipari forradalomtól kezdve merült fel, azután, hogy a nagy gyárak és bányák megnyitásával a munkavégzés helye már nem az otthon vagy az ahhoz tartozó műhely lett. Ezekben a gyárakban, bányákban azonban gyakran szintén együtt dolgozott az egész család – a férj, a feleség és a gyerekek –, de már nem egymást segítve, nem közös célért (hacsak a túlélést nem tekintjük közös célnak).

Miközben a 18-19. században (Magyarországon kis késéssel) a közép- és felső rétegekben a polgárosodás hatására egyre erőteljesebben jelent meg az igény, hogy a feleség otthon „őrizze a családi tűzhelyet”, az továbbra is mindenki számára egyértelmű volt, hogy a szegény asszony nem a gyermeknevelésben „teljesedik ki”: fiatal korában cselédként kereste meg a hozományra valót, később gyárban, esetleg mosó- vagy vasalónőként helyezkedett el.

Speciális helyzetben voltak a tanítónők: ők, mivel dolgoztak, nem számítottak kimondottan úrinőnek, egy kétkezi munkásnál mégis magasabb társadalmi helyzetben álltak. Tanítónő éppen ezért szinte kizárólag tanítóval házasodott: mindenki máshoz vagy túl alacsonyan, vagy túl magasan állt a ranglétrán.

Tanítónő és osztálya

Tanítónő és osztálya (1908)
Kép: fortepan / Saly Noémi

Végül azért csak elterjedt, ha máshogy nem, mint magasztos elv, hogy egy anya elsődleges feladata a gyermekei otthoni nevelése, és kitartott úgy ötven évig. Az első világháború már komolyan megrengette a rendszert, a második pedig rá is mérte a végső csapást. Újra egyre több anya került ki a munkaerőpiacra, elsősorban gazdasági szükségszerűségből, de már egyre többen fogalmazták meg azt is: pusztán a feleség- és anyaszerep nem elégíti ki őket.

Nem áldozhatja tehát egy nő az egész életét a férjének és a gyermekeinek? Dehogynem. Ha erre érez késztetést, és van rá módja, megteheti. Ma már nem egyetlen női szerep létezik. Azt azonban tudnia kell mindenkinek, aki valami másra is vágyik, hogy ez nem posztmodern ötlet, nem a feminizmus találmánya: a génjeibe van kódolva, hogy úgy akar élni, mint az összes női felmenője az évmilliók folyamán.

Kapcsolódó cikkeink:

Borítókép: ESB Professional / shutterstock

MEGOSZTOM A FACEBOOKON!