Hogy vagy? - Kavargó gondolatok a karantén alatt

Mayerné Répási Adrienn | 2020-05-07 21:24

Hogy bírjátok? Hogy vagytok? - Kapom meg naponta mástól a kérdést. Zavarba ejtő. Nem is tudom, hogy illene válaszolnom rá. Panaszkodjak a nehézségekre, virítsam az életünk pozitív részét vagy merjek belemenni lelkizésbe? Nem is tudom pontosan én magam sem, hogy vagyok.

Világjárvány van és ki tudja mióta itthon ülünk. Megszünt az énidő nagyrészt, a magántér fogalma. Egy asztalnál tanul az iskolás, az ovis fejlesztőzik, a bölcsis meg gyurmázik, mindeközben próbálom a munkám végezni, az ebéd is rotyog a gázon, ha nem égetem oda és még a mosás is megy. Remélem nem felejtem el megint kiteregetni, mint a múltkor. De van munkám, van mit ennünk, nem vagyunk betegek! Reggel nem kell rohannunk, akkor kelünk, amikor akarunk. Együtt a család, sokat társasozunk, kertet csináltunk...Sok pozitívuma van a dolognak. Boldognak kéne lennem.

Mégis feszít az érzés, hogy meddig még? Mikor lesz ennek a rémálomnak vége? Most már igazán felébredhetnék!

Szabad egyáltalán panaszkodni, hiszen nincs különösebb bajunk?

A régi életemet akarom!

Jól vagyok, ám mégis azt érzem, hogy szaladok a régi, vírus előtti önmagam után. Már nem az az ember vagyok, aki voltam. Tele voltam tervekkel, ötletekkel, most meg épphogy csak alkalmazkodni tudok. Egyszerűen nem érek a végére egyik munkámnak sem. Elvesztem a tennivalók rengetegében, azt sem tudom, mikor, mihez kapjak. Különben is, azt sem tudom, jelenleg milyen nap van. Sokszor még felkelni sincs kedvem. Elfáradtam.

Másik oldalról nézve pedig nem kell naponta dolgoznom rohanni, mondjuk az élvonalba a betegek közé, így nagy szerencsém van. Senki sem beteg a családom, rokonaim, barátaim közül. Még tudunk dolgozni, van miből fizetni a számlákat, ennivalót. A gyerekek legtöbbször vidámak, feltalálták szerencsésen maguk a nagy változások közepette. Csak én érzem azt, hogy nem találom a helyem. Ha megszakadok, sem megy minden úgy, mint a karikacsapás.

Néha jó napok jönnek, minden halad, minden dolog végére érünk, a gyerekek sem akarják hatszor legyilkolni egymást, máskor meg egy egész doboz Magnézium sem elég ahhoz, hogy kibírjam. Romjaimon ülök a babérjaim helyett. Tovatűnt a vidám, "minden lesz valahogy" énem, aki nem tervez előre, csak él, boldogan, nyugodtan. Most tartalékolok, nem veszek semmit, nem igazán tudok semminek örülni különösebben, sem a sikereknek, sem egy új munkáimnak...Mintha az életemből kivesztek volna a színek. Van életem, de milyen? Színtelen, ízetlen, szürke, unalmas. Nem olyan, mint a régi. Kérem vissza a régit! Szabadságra vágyom! Hogy oda mehessek, ahova akarok, akkor, amikor akarok, azt tehessem, amit szeretnék. Ezek a keretek, a tiltások megvadítanak. Mint egy ketrecbe zárt vadállat.

Sötét gondolatok fogságában

Így pláne nem tudok mit válaszolni az ilyen kérdésekre. Vagyok, megvagyok. Hogy jól-e? Hát... Panaszra nem lehet okom. Vagy mégis? Szidjam az egészségem, ami romokban, bár nincs ki ránézzen? Szidjam az idegeimet, amik romokban az állandó feszültségtől, kifáradástól? Szidjam a világot, mert ránkszabadított egy ilyen vacak vírust? A vírus az tuti hibás amúgy. Vagy magamat, akinek tulajdonképpen nincs semmi gondja, ám valami mégsem klappol, nem kerek most a világ? Lehet túlgondolom. Csak túl kell élni a jelen helyzetet, aztán visszatérni a régi kerékvágásba majd.

Szerencsére nem gondolkodom mindig ilyen sötéten. Igyekszem ebből is a legjobbat kihozni. Főleg a gyerekeimnek hangsúlyozni a jót, a szépet, a lehetőséget. Ők nem érezhetik a kétségbeesésem, a talajvesztettségem, a kezdődő depresszióm. Mosolygok, hiszen van jó oldala is a dolgoknak. A mosolyuk, az, hogy reggel nyugodtan ébredünk, a közös sütéseink, a nagy sétáink, a szabadban, az udvaron a futkározásuk, hogy nincs sok teendőjük... Én is látom a pozitív pontjait ennek, csak néha árnyékos kicsit. De felveszem az álarcom és igyekszem mindenhez jó képet vágni. Túlélek.

Tudjátok, ami nem öl meg, az megerősít! Csak néha olyan jó kicsit panaszkodni is, leírni a félelmeim, nehézségeim, amik így leírva már nem is tűnnek olyan nagy dolgoknak és rögtön könnyebb lesz. Gondolom több ezer anyatársam érez ugyan így és hallgat róla mélyen.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!

(Petőfi-idézet)

Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést. Aztán lehet, hogy holnap leveszem az olvasandók közül, mert személyes, mert fáj és nem szeretek panaszkodni, hiszen nem olyan fontos. De jó kiírni magamból! Ha nem tenném, egy tüske maradna a bőröm alatt, amihez mindig vissza-visszatérek és birizgálom. Jobb megszabadulni tőle. Igaz, aztán kap az ember lánya hideget, meleget úgy is. Ez a legnagyobb baja? Másnak annyival nehezebb, ő meg csak siránkozik. Mindenki siránkozni. Miért nem maradt csendben inkább... De ez van. Jobb kint, mint bent. Nem kell elfogadni, egyet érteni. De ha hasonló érzéseid vannak, legalább konstatálhatod, hogy nem vagy egyedül.

Na de lesz ez még jobb! Csak ma olyan sötétek a gondolataim, mint a kinti égbolt a kiadós zivatar alatt. De kisüt a nap is egyszer, a mosolyom is visszakerül a helyére hamarosan, biztos vagyok benne!