Emlékszem az ovis és iskolás éveimre. Nem mondanám, hogy nem voltak barátaim, de igazán közel senkihez sem kerültem. Amolyan mindenkivel jóban levős voltam. Belül pedig sokszor szorongtam. Főleg, ha új közösségbe kellett mennem.
Sok ismerős, kevés barát
Az introvertáltakról tudni kell, hogy nagyon nehezen barátkoznak és nyílnak meg. Én rettentően utálok “csevegni”, és ha belekerülök egy ilyen szituációba, elég hülyén tudok viselkedni…
Sok anyuka fél a gyerkőc előtt, hogy mihez fog otthon kezdeni - én kifejezetten vártam, hogy végre itthon legyek. Az iskolához hasonlóan a munakhelyemen is jóban voltam sok emberrel, de barátként kevesekre tekintettem, így nem is nagyon hiányoztak. Remekül elvoltam, elbeszélgettem V-vel, ami nyilván azt jelentette, hogy magammal beszélgettem, de szerencsére jól kijövünk, pár vitát leszámítva. Mindig volt mire fognom, hogy miért nem veszem fel a telefont, és a vásárláson kívül gyakorlatilag ki sem tettem a lábam a házból. (A levegőzést simán meg lehetett oldani az udvaron.)
Nehezen barátkozó kigyerek
Aztán, ahogy V nőtt, egyre mondta mindenki, hogy vigyem közösségbe, mert kell az neki. Úgyhogy erőt vettem magamon, és elkezdtünk babás jógára járni. Ő nem szerette, én nem szerettem, de jártunk egy darabig. Sokszor eljöttünk előbb, mert annyira kapart az ajtó után, és sírt…
Kezdtem felismerni, hogy valószínűleg ő sem az a nagyon bratyizós fajta. Hogy ő is alapból ilyen, vagy miattam vált ilyenné, a példát látva, fogalmam sincs. Ez annyira meddő vita lenne, mint a tyúk meg a tojás esete.
Onnantól kezdve igyekszem tudatosan figyelni arra, hogy hogyan viselkedem idegen, új helyzetekben, ami elég nehéz. A gyerekeknek nagyon jó a radarja, és egyből felismerik, ha anyának egy szituáció kellemetlen, nem lehet becsapni őket.
Szeretném, hogy az oviban tudjon barátkozni, és jó élményekkel legyen gazdagabb. Próbálom rávenni, hogy nyisson a gyerekek felé ő is. Általában ugyanis az a helyzet, hogy ha hívják játszani, megy, de az ő szájából valószínűleg nem hangzik el a “legyünk barátok” szlogen.
És attól tartok, hogy ő is többször meg fogja kapni, hogy beképzelt, vagy bunkó, amiről nyilván szó sincs.
Átlépni a korlátokon
Én pedig küzdök a szülői körrel. Azok közül, akikkel együtt kezdtünk, többen már úgy üdvözlik egymást, mint a rég nem látott barátnők, sőt, a legutóbbi szülőin észrevettem, hogy valakiknek saját kézjelük is van már. Én meg ülök egy sarokban, elkülönülve, és inkább csak figyelek, és rettegek, nehogy beválasszanak valami szereplős játékba.
Én vagyok az, aki a játszótéren vagy játszóházban felmegy a gyerekkel minden mászókára, csak ne kelljen a többi anyukával beszélgetnem. Nem járunk baba-mama klubba, sem babajógára, sem ilyen-olyan tornára. Bár F-el kipróbáltuk, és jól láthatóan neki nincs nagy problémája a többi a gyerekkel. Remélem ez így is marad.
Addig pedig igyekszem összeszedni magam, és átlépni korlátokat, példát mutatva a gyerekeknek. Bár a kedvenc időtöltésem még mindig egy könyv, csend, és jómagam a gondolataimmal…
Forrás: Anyagondolatok blog
.png "Anyagondolatok")
Kapcsolódó cikkeink:
- Néha világgá szaladnál a gyerek elől? Lehet, hogy csak introvertált vagy
- Az introvertált gyermek erényei - ritka kincs az egyre felszínesebbé váló világban
- Hová lettek a barátok? Anyai magány
- Ne ítélj egyetlen mondat alapján! Elgondolkodtató levél az anyák magányosságáról
Kép: silviarita / pixabay
.jpg){kind=small}
