Ma nem kap ölbe egy felnőtt és visz be a menedék alá.
Már magzat korunkban elkezdünk olyan viselkedési sémákat kialakítani, melyek a szükségleteink kielégítését szolgálják. Ezek a kódok többnyire nem tudatosak, de annyira mélyen belénk ivódnak, hogy későbbi gondolatainkat, érzéseinket is meghatározzák.
Olyasmik ezek, mint az idegrendszerben kialakított keréknyomok, melynek vájatába újra meg újra belefutunk, mert sokkal könnyebb egy meglévő keréknyomon haladni, mint egy bonyolult terepen teljesen más, ismeretlen útvonalat kialakítani.
A régi keréknyommal azonban az a baj, hogy nem oda vezet minket, ahová felnőttként jutni szeretnénk.
Mégis belefutunk újra, azután pedig nem értjük, hogy kerültünk oda, ahová nem is akartunk eljutni. Körülnézünk, és már megint rossz kapcsolatban vagyunk, már megint szerhez nyúltunk, már megint nem értjük, hogy miért ismétlődik meg állandóan ugyanaz a helyzet.
Azért, mert teszünk róla, hogy így legyen.
Ahogyan egy helyzetet látunk és értelmezünk, az a meglévő tapasztalataink és sémáink alapján történik. Soha nem látunk egy történetet a maga vegytiszta valóságában, csakis a saját magunk által kialakított szűrőinken keresztül, és ez a szűrő a gyermekkori tapasztalatunk, gyermeki értelmezésünk, vagy olyan tapasztalás, amit a felnőttek nem segítettek megérteni.
Sok helyzetértékelést kora gyermekkorunkból hozunk magunkkal, és anélkül, hogy feldolgoztuk volna, hatalmas befolyással bír döntéseinkre, viselkedéseinkre és főleg a kapcsolatainkra.
Ezek a bejáratott sémák gyermekként még segítettek abban, hogy megérteni véljük a körülöttünk létező világot, felnőttként viszont akadályoznak abban, hogy jól mérjük fel a benne elfoglalt helyzetünket, és hatékonyan viselkedjünk saját életünkben. A régi mintázatokat azért is nagyon nehéz megtörni, mert ugyan felismerjük a dacos gyerek viselkedését az esőben ázó és nem mozduló másik emberben, amikor viszont minket ver az eső, továbbra sem értjük, hogy mit csinálunk rosszul…
Mi az az életcsapda?
A saját, jól kitaposott ösvényeink annyira ismerősek, annyira bejósolhatók az állomásai, hogy megnyugtatónak érezzük őket, szinte otthonosnak. Úgy érezzük, elkerülhetetlen az, hogy ezen megint végigmenjünk, a dolgoknak így kell történnie, ez a világ sora. Ez az érzés azonban valójában nem a barátunk, hanem azoknak az élethelyzeteknek az állandó kiváltása, amelyekkel nem tanultunk meg megbirkózni, és amit a pszichológia életcsapdának is nevez.
A változtatás lehetősége félelmetesnek tűnhet, hisz a kiszámíthatatlanság fenyegető réme minden döntésünk fölött ott lebeg. Azonban a szenvedéstől való félelmünket csak úgy győzhetjük le, ha vállaljuk a szenvedés és a változás kockázatát.
A gyermekkori sémák többnyire olyan kielégítetlen szükségletek mentén alakulnak ki, mint
- a szülő érzelmi elérhetetlensége,
- a szülő által is rosszul értelmezett helyzet,
- kiszolgáltatottság valós segítség nélkül,
- vagy a szülői elutasítás.
Sérelmeinket sokszor generációkon át cipeljük, és hozzáérő feldolgozás nélkül tovább is adjuk gyerekeinknek. Sebzettségünket tovább visszük kapcsolatainkba, melyeket sokszor öntudatlanul úgy választunk meg, hogy benne ugyanazt a viszályt éljük meg, mint aminél gyermekként megrekedtünk. Ki nem elégített gyermeki szeretetvágyat, biztonsági igényt viszünk a kapcsolatunkba, és onnan várjuk hiányaink betapasztását. Normális mértékű szeretetvágyunk hiányoktól lyuggatottan egyfajta szeretetmohóságig dagad, melyet már társunk sem bír kitölteni, és a kapcsolat hamar kifárad.
Ilyen séma például az, ha az eredeti családban azt a tapasztalatot szerezzük, hogy csak a helyzetből való kivonulás ment meg minket a sérüléstől, büntetéstől. Az ilyen családban élő gyermek csendben marad, nem mozdul, ha ez a nyereséges viselkedés a számára. Nem kívánt gyermekek sokszor már magzati korban is képesek arra, hogy szinte észrevehetetlenek legyenek, alig mozduljanak a méhben, ne foglaljanak el sok helyet. Ha szorongatott, stresszes helyzetben újra beindul ez a séma, akkor a felnőtt ember konfliktushelyzetben ledermed, kivonul a helyzetből, nem harcol a saját érdekeiért sem, eljátssza a hattyú halálát...
Ha gyermekként a figyelmet csak kiabálás vagy hisztizés árán tudtuk megszerezni, nagymértékű szorongást kiváltó helyzetben újra ehhez folyamodunk, hogy megkapjuk, aminek szükségét érezzük. Lehetséges, hogy gyermekként olyan traumát élt át valaki, melyben csak az mentette meg, hogy mentálisan kilépett a testéből, lelkileg eltávolodott önmagától – felnőttként ez a reakció már mentális betegségbe, szétesettségbe való menekülésbe vezet.
Aki korai gyermekkorban csak teljesítményekkel tudta kivívni szülei mosolyát és szeretetét, az könnyen viszi magával azt a mintázatot, mely szerint csak a teljesítményeink által vagyunk szerethetők.
Feszült helyzetben sémáink átveszik felnőtt tudatunk felett az irányítást, és elhitetik velünk, hogy nincs más választásunk, csak a sérült programunk futtatása az egyetlen lehetőség számunkra.
A séma beindulását általában nagy érzelmi töltet kíséri, szorongás, remegő kezek, görcsbe rándult gyomor. A reakció mértéke legtöbb esetben nem áll arányban az azt kiváltó helyzet fenyegető mivoltával, a környezet számára az látszik, hogy túlreagáltuk a történteket. Nem tudjuk értelmezni, keretezni a valóságos helyzetet, sem felnőttként dönteni és viselkedni benne, hanem robot üzemmódban rárepülünk a problémára és lebombázunk magunk körül mindent…
Valószínűleg sémát indítunk útjára, amikor duzzogunk, kivonulunk a helyzetből, érzelmileg zsaroljuk a társunkat, vagy magunkban pörgünk egy témán, végtelenítve a szalagot, ami az agyunkban fut.
Időről időre előidézzük ezt az állapotot, keressük, megtermeljük, rágódunk rajta, vagy kisajtoljuk a kapcsolatunkból. Ha nem esik az a fránya eső, akkor bombázni kezdjük a felhőt, vagy az esőerdőbe utazunk érte… Nem is tudjuk még magunkról, hogy valójában milyen időjárást szeretünk, vagy mire vagyunk képesek azért, hogy olyan éghajlaton éljünk, amiben jól érezzük magunkat, mert a minta beszorít az ismerős helyzetbe (esik, én meg ázom), és olyan mértékben korlátoz, mint amennyire gyermekként segített.
A traumakötés - a bántalmazó kapcsolatok hátterében húzódó láthatatlan történet - is lehet sémák találkozása. Ilyen például a bántalmazott fél fejében futó „megmentő” séma. Ha gyermekként függőségben szenvedő apa mellett a gyermek volt a szilárd támpont, a gondoskodó fél, akkor ezt a mintát könnyű társkapcsolatba vinni. Ilyenkor
a bántalmazó és a bántalmazott fél tudattalan mintái egymásra találnak, valójában nem is egymással kapcsolódnak, csak aktiválják a régi, jól ismert viselkedési mintájukat, anélkül, hogy tudnák, kik ők valójában.
- „A világ veszélyes hely, ezért nekem mindent kontrollálnom kell”.
- „Nem számíthatok másra, csak magamra.”
- „A szeretetbe nem fér bele, hogy magamat is értékesnek tartsam”.
- „A szeretetbe nem fér bele, hogy haragudjak, vagy haragudjanak rám.”
Ezek mind önsorsrontó minták, rossz keretezésük és rossz értelmezésük a gyermekként megélt történeteknek.
A változás sajnos fájdalommal jár, le kell vedleni a régi bőrt, és újat növeszteni. Viszont a séma fogságában maradni egy idő után nagyon szűkös, fojtogató és kilátástalan, a szenvedés így sem elkerülhető. A helyzet felismerése és a segítségkérés óriási eredmény lehet.
Gyermekkori sebzettségünk mintája bennünk van, de szabadságunkban áll új mintát horgolni, és azt örökül adni. Balsors, szerencsétlenség, végzet, és a miért pont velem szavak helyett új szavak kerülhetnek a szótárba: döntés, határok, cselekvés…
Indexkép: Depositphotos.com
.jpg){kind=small}
