Hétről hétre 3., avagy egy csonka család teljes napjai

A 2. hét

Hétfő

Ha ez így megy tovább, meg fogok fagyni.

Már annyira kívánom a meleget, hogy a +5 fokban legalább annyi ruha van rajtam, mint a -5-ben...Ha rövidesen nem veri a hőmérő higanyszála a 15-18 fokot, én a beköszöntött jégkorszakra hivatkozva hibernáltatom magam.

Ráadásul egész délután azt keresgéltem a neten, hogy mi a különbség a zúzmara, a dér és a harmat között. Ettől sem lett melegem, de hát kell a harmadikosnak a környezetismeret dolgozathoz. Ilyenkor szoktam azon ábrándozni, hogy a dér-kérdést egy nemcsonka családban biztosan rá lehet bízni a kedves apukára. Mégiscsak ő a férfi...

Emlékszem, a reál tantárgyakat érintő teljes sötétségemben apám próbált annak idején világot gyújtani, kevés sikerrel. Ő sem értette, hogy miért nem értem már végre azt, ami annyira magától értetődő. Aztán ideges lett, de nem adta föl. Az elsőt nem bántam, de a másodiktól kivert a víz, ugyanis apám alapos ember volt, én meg teljesen hülye ezekhez a tantárgyakhoz. Ez általánosban odáig fajult, hogy hazahozatta velem az Ifjú Fizikusok Versenye feladatlapjait, majd kitöltötte, és visszaküldette a nevemben. A föld alá tudtam volna süllyedni  az eredményhirdetéskor...Az a lóláb nemhogy kilógott, de egyenest a fizika tanár arcába rúgott.

Na ezért nem erőltetem én az otthoni tanulást szülői supporttal. De azonnal meg tudok hasonulni magammal, amikor a dolgozatokat osztják...Egy picit mindig lóg az orrom, ha a saját ivadékomé nem ötös. Meg ilyenkor az a félelem is ott rejtezik a pakliban, nehogy Apa az orrom alá dörgölje, hogy a gyerek nem eminens...Hogy ennek is én vagyok az oka...Hogy nem tanulok vele eleget...Meg ilyenek.

Az apám 20 éve halott. De úgy tűnik, a "felnőttektől" való permanens félelem bennem nagyon is él.

Kedd

Na, kérem, a csakráim olyan tiszták, mint a patyolat.

Illetve a korona-csakrám, mert nekem olyan is, nem tudom, más hogy van ezzel. Ahogy Kinga beszélt róla, nekem úgy tűnt ez az egész, mint a mosogató lefolyója azzal a kis kosárral...Tele ment szemétbe való szutyokkal, s attól nem folyik le a víz. (De ez nem AZ a lefolyó, ami kizárólag csak nekem, csak most megy szét...) Szóval eddig nem tudtam feltöltődni energiával, mert bedugult a csakrám. Most aztán ide nekem egy egész atomerőműnyi energiát.

Mondtam a Kingának, hogy csináljon valamit, mert tele vagyok negatív gondolatokkal, s állandóan káromkodok vezetés közben. Legutóbb is az öklömet ráztam valami irányjelzés nélküli töketlenkedőre, közelebb érve kiderült, hogy a gyerek igazgatónője...Most vagy abbahagyom a szentségelést, vagy visszamegyek a szemorvoshoz.

Kinga aztán kiverte belőlem a negatív gondolatokat, bár, ha verte volna, esküszöm, jobban járok, mert amit csinált, az legalább 5 FGY-t ért. FGY a fazongyanta rövidítése, s a nőket rendszeresen érő fizikai megpróbáltatások mértékegysége. Fogta a bőrömet a gerincem fölött, s úgy csinált, mintha szabadkézzel le akarta volna tépni a húsomról. Még jó, hogy pisiltem előtte. De jókat is művelt velem, s a tatamiról sokkal fürgébben álltam föl, mint általában. Bár a szkeptikusok csak a megmenekülés lehetőségére fognák a fürgeségem.

            Azt viszont elhatároztam, hogy fokozatosan mondok le a cigarettáról. Hetente lesz egy nap, amikor nem kávézom, így nem is fogok rágyújtani...tehát mérget csak a normális mennyiségben eresztek a szervezetembe. Aztán, ha sikerül ezt az intermezzót tartanom, rátérek a heti KÉT nap szünetre. No, ez már nehezebb lesz, akár két hónapba is beletelhet. Majd szépen rátelepszik a dohányzásmentesség a hét összes napjára, s akkor már Írországban sem fogom hülyén érezni magam.

Szerda

A kalendárium szerint 130 éve született a nagy (legnagyobb?) mágus és szabadulóművész: Harry Houdini. Na, ő kellett volna nekem: sorolni is sok, mi mindentől, s ki mindenkitől szeretnék megszabadulni...Például öt kilótól. Ha választhatok, deréktól lefele.

Ez a Houdini egy elefántot is eltüntetett állítólag, bár én ezt nehezen tudom elképzelni. Az én öt kilóm meg se kottyanna neki...Fura fazon lehetett, művésznevét egy mesteréről vette fel, majd ugyanezt a mestert később kíméletlenül leleplezte egy könyvében. A hála ezek szerint igencsak múlandó dolog. Annak idején nekem is sokat mondta Apa, hogy hálátlan vagyok: kocsival járok, van mobiltelefonom, mehetek síelni, nyaralni, s közben olyan pitiáner dolgokkal foglalkozom, hogy hol volt három napig. Bejelentés nélkül.

            Ez az elefánteltűnés azért izgat. A gyerek frászt kapna tőle, leginkább az állat hogyléte, nem pedig a holléte érdekelné. Szerintem állatorvos lesz. Ha a megfelelő családba születik, akár belőle is lehetett volna cirkuszos, minden adottsága megvan hozzá. De így csak a cirkuszok maradtak. Ahhoz meg én értek. A végtelenségig tudok lovagolni a szavakon. Ez a Houdini-ember is a nagy pofájába halt bele: addig noszogatta a tanítványait, hogy nyomjanak be neki egyet nyugodtan, nem fog fájni, míg az egyik hasba is vágta. Úgy istenesen. Állítólag sikerült eltalálnia a vakbelét, amely szétrobbant...Így a hencegő mester hashártyagyulladásban halt meg rövidesen. Ha megkérdezett volna, én elmeséltem volna neki, hogy nem érdemes ököllel rendelkező embernek azt mondani, hogy üssön, ha mer...Mer’ az ütni fog...

            Hogy ne sérüljek meg újabb két hétre, kosárlabdázás előtt bevettem magam a konditerembe. Jó kis konditerem, mindenféle kütyü van, ember alig. Fölpattantam a kerékpárra, erre odapattant az egyetlen sporttársam, hogy segítsen programozni. Kigyúrt, alacsony fickó volt, de nem az izomagy-fajta. Elhárítottam a segítséget, attól, hogy nagy a seggem, már számtalan ilyen gépezeten ültem, s nagyjából ismerem a logolást. De hogy ne érezze magát teljesen haszontalannak, később igénybe vettem a segítségét. Amikor nem figyelt, aztán levettem 15 kilóról a súlyt ötre, úgy edzettem tovább a nem létező karizmaimat, de így sem tudtam másnap mozdulni. A kosáron így viszont nem húzódott meg a combom, mert olyan fáradt voltam a kondizástól, hogy lépni sem tudtam.

Alig vártam, hogy odaérjek Újpasihoz, no meg a pompásan habzó búzasörhöz. Ebben a sorrendben.

Csütörtök

Én nem tudom, a jóisten áldásnak vagy átoknak bocsátotta a világra a fodrászokat.

Azt hittem, végre találtam egyet. Igaz, neki is beszédkényszere van, amit már alapjában véve nem értek, hiszen kizártnak tartom, hogy valóban érdekelje minden egyes vendége jobb vagy balsorsa. Akkor meg minek...Nekem az az elvem, hogy a legjobban kussolva lehet dolgozni. Kivételt képeznek a társalkodónők, persze. Kértem, hogy az előző vágáshoz képest minimálisat igazítson rajta, s húzzon bele csíkokat, mert unom az egyszínűt. A vége az lett, hogy tökig levágta, a csíkokról meg csak ő látta hol vannak, de úgy könnyű.

Dühös voltam. És csalódott is. Nem rendelkezem dívás kényszerképzetekkel, de a hajam baromira tud bosszantani. Ráadásul több mint nyolc rongyot fizettem mindezért...

Így esett, hogy berohantunk különböző drogériákba és bevásárlóközponti megfelelőjükbe, majd megvettük az égővöröst nyolcszáz forintért, amit aztán tornádó típusú barátnőm fölkent a hajamra. Én eddig soha nem festettem hajat otthon, de lényegesen költségkímélőbb megoldásnak tűnik. Tornádókedves királynő ebben. A külső szemlélő azt hinné, vagyonokat ver el a rendszeres soppingmenetek alkalmával, pedig ha valaki, ő tudja, hogyan lehet a kívánt látványt a legkevesebb ráfordítással kieszközölni... Stílusban különbözünk, de sorsunkat tekintve vannak összekovácsoló vonások. Na ez az, ami miatt a lányaink például annyira viszont nem...Ők  különbözőek, átmeneti együttjátszások vannak, de mély barátság eleddig nem született közöttük. Kár.

Péntek

Teológiailag támadtak problémáink.

Az egész úgy kezdődött, hogy a kiskamasz teleaggatta a szobáját különféle rongyos ruhájú, erőteljesen sminkelt hölgyek poszterével. Már amennyi helyet hagytak a lovas fotók...Nem foglalkoztam ezzel igazán, nekem is volt ilyenem: a Pajtás újság közepén mindig volt egy kitéphető posztermelléklet...Múló (4-6 év) szeszély...Csak felhívtam a figyelmét egy apró tényre: készüljön arra, hogy Apa lecseszi majd érte, mutasson megbánást, egyúttal védje meg a territóriumát...Gondoltam, ha ezt az ellentmondást feloldja, már nem éltem hiába. De Apa eleddig nem vette észre rongyosokat, hetek óta nem járt a gyerek szobájában.

Aztán hazabandukol a gyerek hittanról, s láthatóan lóg az orra. Hittanra azért jár, mert - a fennálló és nyomasztó nőtúlsúly miatt - növelni szerettem volna a környezetében a férfiak számát, hittanbácsi pedig egy 180 magas fiatalember. Meg azért is, mert szerettem volna, ha a híres egyházi iskolába jár majd később. S ha már tele van a család hitetlennel, legalább ezt írják majd a javunkra. Bár már a keresztelő sem volt egyszerű...A kérdésre, hogy mióta vagyunk házasok, csak tátogni tudtam, annyira kedves és bizakodó volt az öregúr. De mivel hazudni nem nagyon tudok anélkül, hogy 100 km-es körzetben mindenki észre ne venné, hát megmondtam az igazat. Vakarta a fejét, de aztán megkönyörült, azzal a kicsikart ígérettel, hogy rendszeresen megjelenünk a templomban vasárnap...A keresztelőn jártam ott legutóbb...

Szóval azt mondja a gyerek, hogy baj van a hittannal, mert András bácsi azt mondta, hogy rendes gyerek nem rak a falára poszterokat, s nem imád rongyos és kisminkelt bálványokat. Most erre mit mondjak neki? Hát, maszáltam... Hogy az András bácsinak igaza van: a saját elvei szerint. Mi csak részben (vigyázat: eufemizmus!) valljuk az ő elveit, ezért a mi szobánkban elférnek a poszterek a falon. A gyerek rögtön megértette a lényeget, s rávilágított arra, hogy az én szobámban nincsenek is poszterek a falon...

Jesszusom, de jó, hogy vége a hétnek!

Szombat

            Nem nagyon tudom, mi jár annak a párnak a fejében, akik márciusra tűzik ki az esküvőjüket. Van benne valami tavasziasan romantikus, de ez nem változtat azon a tényen, hogy rohadt hideg van. A hideg hosszabb időre konzerválja a házasságot? A meghívás két személyre szólt, vihettem a kísérőmet is. A fogadásról kimentettem magam, gondoltam, nem én fogok onnan hiányozni leginkább, meg aztán egy haveromra csak egy esküvő jut, ekkora a toleranciám.

            A hajam teljesen rendben volt, helyenként vörös, a néhai szőke csíkok tájékán kifejezetten pirosas színekben pompázott. Magamra rántottam a fekete trapézgatyát, fekete (bunda)topot, bőszabású fehér ingblúzt, oszt elindultunk a kísérőmmel. Mivel Újpasi irtózik a családiasulás minden megnyilvánulásától, őt nem is kérdeztem. Vittem a gyereket. Ez már azért is jó, mert abszolút megvéd mindentől. Például nem kérdezik meg, hogy mikor megyek férjhez. Minek, meg nem is illik, amikor ilyen nagy ló a gyereke...Ha eljönnek a világszép (=kisseggű) hajadonok, csak végigmérem őket. "Anyukám, nem nézel annyival jobban ki nálam, mint amennyivel nekem több gyerekem van...". S már helyre is billen a mérleg. Jocinak ez volt a második esküvője. Az elsőn minden volt. Dudáló konvoj, tüzijáték, buli a várban, uszály és muszáj minden mennyiségben. Az aktuális esküvőjén korlátozottabbak voltak a lehetőségei, mert a cehhet természetszerűleg nem a régi menyasszony

szülei fizették, hanem Joci maga. De azért szép volt. Joci anyukája ismét sírdogált, apukája pedig ugyanolyan unott arccal szívogatta az előtérben irtózatos erős cigarettáit. Joci felesége fehér ruhában volt, koszorúval, hiszen ő nem tehet arról, hogy urának ez nem az első, ő megadta a módját.

            Végig azon tűnődtem, hogy most ez igazság vagy sem...Posztereket nem rakhatunk, de össze-vissza esküdözhetünk térden állva...Meg egyébként is. Egy embernek szerintem egy esküvő jár. A maradékot meg tessenek felosztani azok között, akiknek nem jutott. Nekem még tüzijáték sem kell...

Vasárnap

            Részletesen beszámoltam Újpasinak a ceremóniáról. Nem minden célzatosság nélkül. De ezeket ő nem veszi be, hallgatott egy darabig, majd hozzátette, hogy ha csak azért mesélek, hogy valami hasonlóba rángassam bele, akkor akár ne is tépjem tovább a számat. Ha viszont tényleg ennyire érdekes volt, akkor nyugodtan folytassam. Azt szeretem benne, hogy vele mindig olyan, mintha a Jó barátokban szerepelnénk...Én vagyok Phoebe, ő meg az összes férfi szereplőből összegyúrva egy darab pasi...

            Mivel Apának egyetlen egy alkalommal sem sikerült megközelítenie a lakhelyünket a héten, így a gyerek vele töltötte a napot hétvégiben. Elfelejtettem szólni neki, hogy focizzanak. Igazság szerint nem is felejtettem el. Attól féltem, hogy elveszi tőle a lány kedvét, amely minden iskolai edzés után a kritikus szintet érte el, hol pro, hol kontra. Apának viszont hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy elvegye az ember kedvét még attól is, amelyben ezerszázalékosan, testtel-lélekkel benne van. Ugyanis mindent csak ő tudhat rendesen. Focizni meg pláne, s hat perc után sértődés lett volna a házi edzésből. Délután négykor mentem érte, akkor még nem készült el az ebéd. Gyorssegélyben (vajaskenyér) részesítettem a kiskorút, majd összevesztünk Apával azon, hogy megvárjuk-e az ebédet vagy mehetünk-e haza. Ahogy néztem, kábé este nyolcra realizálódott volna az az ebéd, így kompromisszumos megoldásként a leves megvártuk, a többit meg este tízkor fölhozta nekünk.

            Miközben két kézzel tömte magába a megrendelt pizzát, a gyerek elismerően nyilatkozott Apáról. Hogy milyen rendes, amiért főz. Mert más apák nem. Nem akartam neki mondani, hogy más apák meg mást csinálnak jobban, de nem tettem. Tényleg jó fej-bólogattam, de amit még gondoltam, azt nem osztottam meg ketchupban úszó társaságommal.