Hétről hétre 6.

 Az előző rész

Hétfő

Összefutottam Párhuzamos Osztály Apukával. No nem az isiben, az utcán. Párhuzamos Osztály Gyerek már nem a mi isinkbe jár. Következésképpen Apuka sem tud megvárni, hogy köszönjön. Remélem, nem azt a bizonyos történetet játsszuk újra...Mindenesetre Apuka a belvárosban (???) kocogott (???) éppen 3/4  8-kor (abban az időpontban, amikor köszöngetni szokott, nekem). Hát, kedves Apuka, ez már nem ugyanaz a helyzet. Ne tessék egy belvárosi sarkon kocogni ide-oda hajnalok hajnalán. Tessék a Másikiskolába hordani a gyereket szorgalmasan, hátha lesz ott valaki, akinek ismét köszöngetni lehet. Ha meg mégsem, akkor tessék kipróbálni Anyukával.

Kedd

Apa velem már nem beszél, a telekommunikációs felkészültségünknek köszönhetően már csak a Gyereket hívja. Jó hangos az a készülék, minden szavukat értem. Ígérethegyek. Jobban mondva ígérethegek. Mert az esetek nagy százalékában nem jelenik meg az általa megjelölt időpontban, ettől a Gyerek megsebeződik, de már nem annyira. "Anya aláír majd valami téren- hallom a Tízévest, meg Apát is, aki arról érdeklődik, hogy Anya milyen tüntetésre megy, s milyen petíciót ír alá. "Dedikálok a Bazilika előtt"- súgom, de ez a két fura szó végképp megzavarja a Gyereket, ráadásul az utána következő kérdésekre már nem tud felelni, odadobja a kagylót nekem, és megy játszani.

Szerda

Vessenek a mókusok elé, de megszerettem valamelyik célcsoportos adón a Sharon naplóját. Ez egy rajzfilm. Csonkacsaládos animáció. Általában a nem csonka családban élő gyerekek utálják. A tegnapi epizód arról szólt, hogy Sharon - a róla elnevezett rajzfilm főszereplője -  megpróbálta összeboronálni a szüleit. De a kélotti classic-kal szemben neki nem sikerült, bár lehet, hogy a műsoridő kurtaságán múlott, 20 percben ez majdnem lehetetlen feladat, de láttunk már csodát. Mindenesetre bölcsen megállapította a végén, hogy úgy tűnik, a szülei már nem nagyon tudnak egymással mit kezdeni.

Csütörtök

Mindig attól féltem, hogy az én gyerekem sosem tombolja ki magából a feszültséget. Hogy belül rágja magát, s ez sokkal rosszabb, mintha dühöngene. Még egy jó kiadós hisztire sem emlékszem. Ami nem jelent semmit, mert arra sem, hogy mikor indult el, hogy mi volt az első szava, s hogy mikor nem rottyantott bele először a nadrágjába. Biztosan vannak olyan rendesek, akik mindezeket mélyen bevésték a kék/rózsaszín babanaplóba. Én annyira be voltam parázva, hogy örültem minden újabb napnak, amit szerető gondoskodásom dacára túléltünk mind a ketten. Szóval, ma végre megtört a jég. A két hete építgetett vertikálisan és horizontálisan is többrétegű legóvár akkorát kapott visszakézből, hogy ezer darabra szállt szét.

Péntek

Ha péntek, akkor pizza. Már a címet sem kell mondanom, ismerik a hangomat, ráadásul hónapok óta ugyanazt rendeljük. A pizzát 19.25-kor kell megrendelnem, mert 20.25-kor legkésőbb be kell csöngetnie az Átmeneti Megoldásnak, aki nem futár, csak amíg találnak másikat. Átmeneti Megoldással jókat szoktunk beszélgetni, a múltkor majdnem eladott nekem egy lakást. 20.30- kor kezdődik a Barátok közt, amit általában letagadok, ha a barátaim közt szó esik róla. Őszintén mondom, nagyon utálom, de remek alkalom a színészi tehetség, no és a kiemelkedően életszerű helyzetek taglalására. Ráadásul pénteken még pizza is van hozzá.

Szombat

0.15-kor sms jön. Tudom, hogy Gigi lesz az, tudom, hogy tudja, hogy én is otthon, meg azt is, hogy legszívesebben valahol máshol lennénk, emberek között, mint szilveszterkor, így a szokott módon elmélkedünk - most éppen nem az évek múlásáról - hanem a csatlakozásról. Megegyezünk, hogy a gyerekeinknek már jobb lesz, s magunkra húzzuk a takarót. Mi már másnap kezdjük a jobbat, megyünk a hidakra császkálni. Már majdnem megbánom az egészet, nagy a tömeg, ég a vállam, fárad a Gyerek, mikor a Szabadság-hídra érünk. Felszólításra megérintem a füvet, hogy ugye, nem mű, a híd közepe táján elterülünk, mint a többiek, egy percig számoljuk a mezítlábakat, majd lerúgva cipőinket baktatunk tovább. A Tízéves boldog, legalább lesz mire hivatkozni. Tudod mikor volt a csatlakozás? Amikor mezítláb grasszáltunk a Szabadság-híd gyepén...

Vasárnap

Hát, ez nem az én napom. Pedig anya vagyok én is. Ott kezdődik a baj, hogy valakit már nem tudok felköszönteni. Ezen már előző este elbőgöm magam, bár úgy általában sokkal többet bőgök, mint pár évvel ezelőtt. Folytatódik a dolog azzal, hogy a saját anyámnak vásárolt virág reggelre megdöglik. Hiába no, nem kellett volna kint felejteni a tűző napon, de utána bőségesen meglocsoltam, amitől azonmód sokkot kapott. Már csak a feltámadásban bízhattam, de hiába. De a cserép nagyon szép...Én violát kapok, meg tulipánt, meg gyöngyvirágot. Aztán elanyátlanodom, s újabb órán keresztül zokogok a konyhában. Apa az Adrián búvárkodik, szerda óta nem is telefonált, de este megteszi, akkor a Gyerek beszámol neki a violáról, a tulipánról meg a gyöngyvirágról, Apa ekkor huhog (huhú), hogy akkor majd ő is meglepi Anyát hétfőn valamivel, de a kíváncsiabbaknak elárulhatom, hogy erre valahogy nem kerül majd sor.