A talléros kalap

Három diákról meg egy parasztemberről mondok mesét. A diákok nagy szakállas legények voltak már mind a hárman, s egyszer mit gondoltak, mit nem, elindultak országot, világot látni, szerencsét próbálni. Amint mennek, mendegélnek, egy faluba érnek. szembe jő velük egy parasztember. Az egyik diák nagy hetykén megszólítja:

- Hány hét a világ, bácsi?
- Mával is kevesebb, uram - mondotta a paraszt, s tisztességtudással megemelintette a kalapját.
- Hát a jó erkölcs hol terem? - kérdi a diák.
- Megterem a virág a gazban is.
- No, ez ügyes felelet volt - mondja a diák. - Még egyet kérdek kendtől. Mi van a paraszt kalapja alatt?
- Jöjjenek be az urak a kocsmába, ott majd megmondom.

A diákok összenéznek, egy rézgaras sem volt a zsebükben, de azért bementek. Hanem a paraszt előrement, s megsúgta a kocsmárosnak, hogy csak mérje a bort, ameddig öt forint árát kimér.
Letelepednek az asztal mellé, a kocsmáros hordja a bort, isznak, jókedvük kerekedik. Hanem mikor öt forint árát megittak, a kocsmáros nem hozott több bort, azt mondta:

- Most már fizessenek az urak!

Az ám, fizettek volna, ha lett volna miből. Kotorásztak a zsebükben, kifordították, befordították: fordíthatták, egy krajcár nem sok, annyi sem fordult ki.

- Hát majd megfizet ez a kalap - mondja a paraszt.

Azzal lekapja fejéről a kalapot, megrázintja, s egy fényes tallér esett ki belőle.

- No, látják az urak, ez van a paraszt kalapja alatt.

Tyű, nagyot néztek a diákok, szerették volna megszerezni a kalapot. Milyen nagy urak lennének, ha övék lenne az a kalap. Csak megrázintanák, s hullana ki belőle a csengő tallér.
Közrefogják a parasztot, adja el nekik a kalapot, amit kér, azt kér, a föld alól is előteremtik az árát.

- Jól van - mondja a paraszt -, én már úgyis öregember vagyok, ötszáz forint elég halálom napjáig, ennyiért az uraknak adom.

Elmennek a diákok a földesúrhoz, kérnek írásra ötszáz forint, az uraság - mit gondolt, mit nem - adott is, s a parasztnak lefizették a pénzt. Továbbmentek nagy örömmel a diákok, s ahogy az első faluba értek, betértek a kocsmába, rendeltek ételt, italt, ettek, ittak, vígan voltak.

- Bort ide, kocsmáros, bort!

Mikor aztán fizetésre került a sor, megrázintották a kalapot, de csak egy tallér hullott ki a kalapból, pedig ötre volt szükség.
Hát most mit csináljanak? Nem tudtak fizetni, ott maradtak a kocsmárosnál, míg ledolgozzák az adósságot. Mikor aztán a kocsmárostól megszabadultak, indultak egyenest abba a faluba, ahol a parasztembertől a kalapot vették. Mennek, mendegélnek, egy nagy erdőbe érnek, s hát éppen ott dolgozott a paraszt. Ez már jó messziről meglátta a diákokat, s mi jutott eszébe, mi nem, egy fűrész volt nála, s azzal nagy hirtelen egy nagy tölgyfát elkezdett fűrészelni.

Aztán elkezdett kiabálni:

- Hamar ide, hamar, segítsenek, mert reám dől ez a fa! - s a vállát jó erősen a fának vetette, mintha csakugyan tartaná, nehogy ledőljön.

Odaszaladnak a diákok, s mondja a paraszt:

- No, az isten hozta az urakat ide, mert úgy tudják meg, hogy e fa alatt kincs van. Hogy könnyebben kiáshassam, előbb le akartam fűrészelni, de mélyebben találtam befűrészelni, s ha elállok innét, reám dől a fa. Álljanak ide az urak, tartsák a fát. Majd kötelet hozok ki a faluból, felmászok a fára, a fa felső ágára rákötöm a kötelet, s annál fogvást nyugot felé döntöm, mert hát a kincs kelet felé van.
A diákok meg sem ismerték a parasztot, mert jóformán meg sem nézték, nekidőltek a fának, a paraszt meg szaladott be a faluba kötélért.
Az ám, kötélért? Esze ágában sem volt, hogy kötelet hozzon. A szegény diákok vártak ebédig, vártak uzsonnáig, vártak vacsoráig, majd megszakadtak, úgy kínlódtak, nehogy a fa rájuk essen.
Hát nem várhattak ítéletnapjáig, nagy hirtelen elugrottak a fa mellől, s íme, a fa ott állott szépen, bizony nem dőlt el.

- Fiúk - mondja az egyik diák -, nekem úgy tetszik, hogy megint megcsúfoltak, mégpedig az a paraszt csúfolt meg, akitől a talléros kalapot kaptuk. Gyerünk csak be a faluba, majd így meg úgy, megemlegeti a paraszt, hogy diákokat csúfolt meg.
Eközben a paraszt nem találta otthon a helyét, ide bújt, oda bújt, aztán kerestette magát a feleségével, vajon megtalálja-e. De akárhová bújt, a felesége mindenütt megtalálta.

Azt mondja az asszony:
- Hallja-e, ne bujkáljon kend, jobb, ha úgy tesz, mintha meghalt volna. Feküdjék le szépen, én szemfedővel beborítom, akkor aztán jöhetnek a diákok, holt emberrel semmit sem csinálhatnak.
- Ez igaz, feleség - mondja a paraszt.