A csodatévő Flóra-kút

A városka házaiba, annak idején, amikor ez a történet játszódott, még nem volt bevezetve a víz. A szomjoltó nedűt akkoriban artézi kútról hordták a település lakosai. A friss vízért nap mint nap el kellett gyalogolniuk a település központi terére, ahol a híres, vöröskőből faragott, nagy kút terpeszkedett. Néha sok ember, egész sorok kígyóztak előtte, hiszen az ebéd elkészítéséhez, a lurkók mosdatásához, a ruhák tisztántartásához rengeteg vízre volt szükség.

Ahol nagy munkabírású háziasszony, vagy erős férfiember, netán edzett kamaszok, serdülő, fiatal fruskák voltak a háznál, mindig akadt valaki, aki elment vízért, és a súlyos vödröket hazacipelte.

A városkában csupán egyetlen százéves asszony élt, aki - magas kora miatt -, bizony már nem volt olyan fürge, mint fiatal menyecske korában, ezért igen nehezére esett kijárni a kúthoz. Míg eleinte nagy fáradsággal hazacipelte a teli favödrét, idővel egyre ritkábban látták a kút közelében. Pletykálás közben, valamelyik asszony megkérdezte: nem tudjátok, mi lelte a Juliska nénit, napok óta nem láttam? De a többiek sem tudtak semmit róla, és a fáradságot se vették maguknak, hogy rányissák az ajtót az idős mamókára.

Egyes-egyedül egy félárva, bicegős lánynak, Flórának jutott az eszébe, hogy meglátogassa. Talán már szenved a szomjúságtól, vagy szomjan is halt - gondolta. Miért ne segítsek rajta, ha tehetem? Én legalább még járóképes vagyok.

Amikor belépett az öregasszony házába, a félhomályban alig tudta kivenni a nagy dunyha alatt összekuporodva meglapuló, soványka testet. Az ágyhoz lépve látta, a matrónának le vannak hunyva a szemei, és halkan nyögdécsel. Szemébe tűnt, hogy a szobában egyetlen  edényben sem volt víz, és már a favödör is megrepedezett a szárazságtól.

Mivel egy korty víz sem volt a háznál, nem tétovázott, fogta a magával hozott vödrét, és amennyire csak telt bicegős lábától, szaladt a kúthoz. Szerencsére, nem kellett soká várakoznia, hamarosan megtelt a nagy vödör vízzel. A házba visszatérve megitatta az anyókát. Az első kortyok után a néne hálás szemmel nézett a lányka arcába: te vagy az, kis Flóra? Az életemet mentetted meg. Bárcsak én is tehetnék érted valamit! Ez a víz nekem életet adott, neked is kell, hogy segítsen. Emberséges voltál velem, ezért azt kívánom, gyógyuljon meg a lábad, legyen olyan egészséges, mint a legszebben táncoló lányoké a faluban.

Menj vissza a kúthoz ma éjjel. Ereszd meg a vizet, és amikor a holdfény első sugara megcsillan rajta, meríts belőle. Locsold rá a fájós, bicegős lábadra, azután pördülj egyet. Egyet se félj, nem leszel többé bice-bóca.

A lány elmosolyodott, hitte is, meg nem is, amit az öregasszony mondott, de odahaza csak nem hagyta nyugodni a dolog. Le sem vetkőzött, és amikor a többiek már az igazak álmát aludták, ő észrevétlen kisurrant a házból. Az éjszaka leple alatt visszaosont a kúthoz. Sötét  volt, kicsit félt is, de szerencsére ilyen későn már nem járt senki az utcán. A hold épp akkor bújt ki egy felhő mögül, amikor a kúthoz ért. Az első holdsugár már a kútból csobogó vízsugarat érte. A vizet felfogta a korsójába, majd nem messze a kúttól, ráöntötte a bicegős bal bokájára. Azután önkéntelenül pördült egyet. És láss csodát, nem bicegett többé egy szemernyit sem!  

Hogy a holdfény tette-e, vagy a Föld gyógyító erejével telített, kristálytiszta víznek volt ilyen varázsereje, sohasem derült ki. Tény azonban, hogy a szomjhaláltól megmentett hálás anyóka kívánsága valóra vált. Flóra egészséges lett, sohasem bicegett többé, és mivel mindenkinek elmesélte az éjszakai csodát, róla nevezték el, s lett később a kútból Flóra kút…

Fotó: mindchanger: Johannesbrunnen