Kiskorában jól bírta a panellakásban való elhelyezést, később azonban egyre jobban élvezte, ha a közeli réten, szabadon engedve, kedvére futkározhatott.
Csupán azt bánta, hogy a jutalomfalatok ellenében - mivel nagyon szeretett enni - mindig visszahívható volt, bár szíve szerint jóval túlszaladt volna a füves térség határain. Egészen a közeli, izgalmas dolgokkal, szagokkal csalogató erdő fás-bokros részéig, folyton szimatolva, de erre nem adódott lehetősége, a már említett „falánksága” miatt.
Aztán beköszöntött a forró nyár. A már nem annyira kölyök Tejfölt gazdája levitte a nagy tó partján fekvő, kis nyaralójukba. A házikó dróthálóval bekerített kert közepén állt, s Tejföl örömmel vette birtokába a pázsitot. A gyümölcsfák tövét „jelölgette”, képességeit próbára téve ugrándozott a rózsatövek felett, szagolgatta a kis szegfűbokor rózsaszínű virágait, de legfőképpen az izgatta a fantáziáját, hol tudna kibújni a kerítés alatt, hogy egy kicsit világot lásson. Erre azonban nem volt módja, mivel az előrelátó Gazdi gondoskodott a kerítés minden hibájának kijavításáról.
Egyszer azonban mégis váratlan dolog történt. Ajánlott levelet hozott a postás, amit személyesen kellett átvenni, és a figyelmetlen postai alkalmazott csak behajtotta maga mögött a kerítéskaput, nem zárta kilincsre.
Tejföl résen volt, és egy szempillantás alatt az utcán termett. Eszeveszetten, a szabadságtól megmámorosodva rohanni kezdett, majd kanyart véve beszáguldott a falucska leghosszabb utcájába, a villasorra. Míg rohant, figyelmet sem fordított a jobbról-balról illatozó hatalmas hársfákra, sem a szebbnél-szebb nyaralókra, csak szaladt előre, bele a vakvilágba.
Gazdája egy perccel később már az utcán állt, hívta vissza kedvencét, s amikor - értesülve a történtekről - csatlakoztak hozzá a szomszéd gyerekek is, együtt kiabálták, hogy „Tejföl, gyere vissza!”, meg hogy „Hová lettél, kutyuska?”, de mindez nem segített, az állat eltűnt a szemük elől.
Tejföl csak szaladt, szaladt, mígnem véget ért a villasor, eltűntek a házikók. Ekkor a nagy víz felől ismeretlen, újdonságnak ható szagokat sodort a szél az orrába. Ráfordult egy földes útra, amin lejutott a vízpartra. Itt már jártak Gazdival, de akkor csak pórázon volt szabad a vízhez menni, belenyaldosni a fodrozódó habokba, elkapdosni azokat… most azonban minden más volt. Sem Gazdi, sem póráz nem volt a láthatáron, hát elindult, amerre vezette az út.
Először a füves részen haladt, hol gyorsabban, hol lassabban, majd amikor a közeli nádas felől zajokat hallott, megtorpant. Vadászösztöne arra késztette, hogy utánajárjon a „zajnak” és a „szagnak”. Óvatosan lépegetett egyre beljebb a nádasba. Észre se vette, hogy vízben gázol, csak törtetett előre. Amikor már jócskán bennjárt a nádasban, hirtelen felröppent előtte három vadkacsa. Utánuk ugrott, de tudta, hiába. Elszalasztotta a zsákmányt. Persze, nem is igazán zsákmánynak számítottak a kacsák, csupán játéknak, amit már korábban is játszott a lakótelepi varjakkal, feketerigókkal, verebekkel. Azokat is csak megkergette, igazán nem is tudta, mit kezdene velük, ha utolérné őket.
Ekkor kezdte érezni, hogy fázik a lába a hűvös vízben, s mancsát törik a nádtorzsák, így kifelé igyekezett a nádasból.
A füves részre kiérve folytatta megkezdett útját. Egyelőre eszében sem volt visszafordulni, annyira lekötötték az új élmények, szagok, hangok.
Tulajdonképpen csavargóvá lett. Eljött, elszökött az otthonából, de ő nem gondolt ezzel, csak élvezte a szabadságot.
Váratlanul erős, izgató szag csapta meg az orrát. A partközelben, a vízben, hatalmas haltetem ringatózott, onnan jött az erős szag. Már a tápban sem szerette a halat, bár azt sem tudta, mi az, de a szag nem volt kellemes. Így csak megnézte közelebbről, megszagolgatta, majd szinte undorodva hagyta ott. Ez nem az ő terepe, ez neki nem eledel.
Ahogy továbbment, s egyre gyorsabban haladt, váratlanul újabb élmény részese lett. Megtorpant, amikor a víz fölé hajló, hatalmas fűzfa egyik száraz ágán nagy, hófehér madarat pillantott meg. Ilyennel még sohasem találkozott. Odaóvakodott a fa alá, és csendben figyelte, majd ugatni kezdte a madarat. A kócsag azonban, mintha mi se történt volna, csak bámult a távoli messzeségbe, ügyet sem vetett az alatta ágáló kutyára. Azután, amikor terhessé vált számára az állandó csaholás, csak szárnyra kapott, és huss, már ott se volt. Tejföl egy darabig még várakozott a fa alatt, remélve, hogy a nagy madár visszajön, és jobban szemügyre veheti, de mivel ez nem következett be, hát ő is tovább állt, folytatva felfedező körútját.
Az út váratlanul emelkedni kezdett, és ő felért egy dombtetőre. A domb tetején kis fenyőcsoport állt, alatta néhány bokor. Tejfölben csak ekkor tudatosult, hogy órák óta úton van, s közben leszállt az este, ő meg éhes. Ilyenkor Gazdi enni szokott adni, meg simogatja és becézgeti, valamiféle ismeretlen szavakat duruzsol a fülébe, közben vakargatja… és ez most mind elmaradt. Éhes volt, de még inkább fáradt. Úgy aludt el az egyik bokor tövében, hogy észre se vette.
Reggel arra ébredt, hogy néhány ember közelítette meg az alvóhelyét. Az egyik rá is kérdezett: Tejföl, te vagy az, kutyuska? Majd a társához fordulva így folytatta: ha ez Tejföl, bizonyára a közelben van a gazdája, mert nagyon ügyel a kutyájára.
Tejföl még hallotta a nevét, meg az ismerős „kutyuska” szót, amivel Gazdi is gyakran élt, ha becézte, de mivel nem Gazdi hangja volt, hát csak szaladt tovább, távol az emberektől, vissza a vízpartra. Alighogy leért, a nádas szélén döglött pockot pillantott meg. Éhes volt, és mit lehet ilyenkor tenni? Enni kezdte. Jól nem lakott, de valami volt a gyomrában. Ahogy haladt a vízpart mentén, egyszer csak a saját szagát érezte. Hiszen itt már járt korábban, „meg is jelölt” egy-egy bokrot, néhány fa tövét.
Nem tudta, hogy hazafelé tart, de úgy sejtette, jó úton halad. Hamarosan beleütközött orra a már ismert, förtelmes döglötthal szagba. Ezzel előző nap is találkozott, és akkor sem élvezte. A haltetemet időközben partra vetették a hullámok, ott bűzölgött. Tejföl most meg sem állt, hogy körbe szaglássza, tudta, nem érdemes.
Ahogy tovább haladt, egyszer csak megint a hatalmas, öreg fűzfa állta útját. Emlékezett, itt is járt már, de akkor nagy, fehér madár ült a víz fölé hajló ágon. A madár most nem volt sehol, így megállni nem volt miért.
Egyre fáradtabban, kedvetlenebbül bandukolt, amikor a nem is olyan messze távolban egy alacsony figura ötlött a szemébe. Nem volt egyedül, két másik, kisebb alak is állt mellette, és mindhárman hangosan kiabáltak: Tejföl, merre vagy? Gyere elő, kutyuska!
A hang és a látvány ismerős volt. Nagyon is. A szíve ekkor zakatolni kezdett, ő meg rohanni. Hátulról támadta le Gazdit, ráugorva, lábait a nyaka köré fonva, nyalva-falva a szeretett lényt, akit elhagyott, de nem veszített el, mert egyformán hiányoztak egymásnak…
A postás azontúl is jött, mint ahogy ajánlott levél is, időnként. A postás kilincsre zárta a kertkaput, de ha nem zárja, Tejföl akkor sem közelítette volna meg. Mert tudta, megtapasztalta, az otthonnál nincs jobb, azzal nem ér fel semmi, ezért elcsavarogni nem érdemes.
Kapcsolódó cikkeink:
- A pipacsok hercegnője (mese)
- A kíváncsi cserebogár (mese)
- Amazónia - Mese a klímaváltozásról
- Mester Györgyi: Az okos bárány és a buta farkas
.jpg){kind=small}
