A kamasz kíméletlen keménységgel vágja a szemünkbe az „igazát”. És valljuk be: sokszor telibe találnak minket. Persze sokszor ok nélkül is szemtelenkednek, és lazán odavetik: „úgy beszélek, ahogy akarok” vagy „Hagyj békén! Miért nem tudsz mással foglalkozni?” A szülő pedig csak áll, és vagy levegőért kapkod, vagy visszaordít, mert mégiscsak tűrhetetlen, hogy a gyerek így beszéljen. Aztán meg jön a lelkiismeret-furdalás, mert már megint nem sikerült türtőztetni magunkat, és épp olyan durván reagáltunk, ahogy a tizenéves gyerekünk. És ez így megy nap nap után, mi pedig áhítozva várjuk, hogy a gyerekünk végre kinője ezt az átkozott kamaszkort.
Valóban hihetetlen nagy türelemre, önfegyelemre és megértésre van szüksége annak, aki kezelni szeretné kamasz gyermeke szemtelenségét. Sokat segít azonban, ha megértjük, hogy a korábban annyira édes kicsikénk miért viselkedik most ilyen bicskanyitogató módon.
Miért ilyen szemtelen?
A kamaszkorban annyira sokféle változás zajlik a gyerekben, hogy nem csak mi, de sokszor maga a tizenéves sem tudja, hogy mi történik vele. Ő sem ura a benne zajló történéseknek, gyakran képtelen kontrollálni az érzelemkitöréseit, agresszivitását.
Az biztos, hogy ők elsősorban függetlenek szeretnének lenni, és a legfontosabb életkori feladatuk, hogy leváljanak a szüleikről. Ezért minden áron ki kell nyilvánítaniuk, hogy mit akarnak, hogyan akarják, és kézzel-lábbal tiltakoznak bármiféle függés, feladat, szabály ellen.
Ha megkéred őt valamire, akkor máris csak parancsolgatsz, és a szemében egy zsarnok diktátor vagy. Ilyenkor aztán kicsúsznak a száján a szemtelen mondatok. Ha a fejlődéslélektan felől nézzük, akkor a szemtelenség, udvariatlanság tulajdonképpen csak a kamasz gyerek leválási kísérlete, ami kissé ügyetlen, és néha bántó formát ölt.
A kamasz nem válhat önmagává, ha nem száll szembe az általunk képviselt tekintéllyel, szabályokkal, értékekkel. Mivel még nem elég érettek, képtelenek pontosan kifejezni magukat, és ez gyakran bántó formát ölt. A pszichológusok szerint azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy minél szorosabb volt korábban a viszonyunk a gyerekkel, annál többet szemtelenkedik, mert annál nagyobb erőfeszítésre van szüksége a leváláshoz.
Ez nagyon klasszul hangzik egészen addig, amíg nem nekünk kell a gyerekkel nap mint nap megvívni a csatáinkat. A magyarázat azért sokat segíthet abban, hogy tudatosítsuk magunkban: amikor szemtelenkedik a gyerekünk, ezt nem azért teszi, mert már nem szeret, vagy nem tisztel minket, hanem mert éppen a rólunk való leváláson dolgozik. Tulajdonképpen csak az életkori feladatát végzi, még akkor is, ha ez nekünk most nem annyira tetszik.
Mutassunk jó példát!
Valahogy azért mégis kezelnünk kell a nehéz helyzeteket. Az első és legfontosabb, hogy a tiszteletből, udvariasságból nekünk kell példát mutatni. Mert hiába prédikálunk neki arról, hogy „édes fiam, beszélj velem udvariasan!”, ha ő teljes joggal vágja a fejünkhöz, hogy „de hát te is így beszélsz velem és anyával/apával. Most miért rajtam kéred számon az udvariasságot?”
Tehát az első és legfontosabb dolgunk, hogy minden erőnkkel azon legyünk, hogy kedvesen, tisztelettel és udvariasan beszéljünk másokkal. A gyerek mintakövető lény: hogyan tudna udvarias lenni, ha soha nem mutattuk meg neki, hogy azt hogyan kell csinálni?
Például soha ne minősítsük őt, hanem fogalmazzuk meg világosan a kéréseinket. Tehát a következő mondat helyett: „Hogy lehetsz ilyen lusta? Még a mosógépet sem voltál képes kipakolni!” hasznosabb, ha megkérjük, hogy pakolja ki a mosógépet.
Érdemes hagyni, hogy ő is elmondhassa a véleményét. Lehet, hogy ezt nem mindig sikerül majd megfelelő formába öltenie, de ha higgadtak maradunk, akkor segíthetünk neki átfogalmazni a mondatokat. Ha pedig elvesztettük a türelmünket, akkor kérjünk bocsánatot, amikor lehiggadtunk. Nem vagyunk, és nem is kell tökéletesnek lennünk, de hitelesebbek leszünk a gyerek előtt, ha be merjük ismerni a hibáinkat.
Igazából a legfontosabb ökölszabály: beszéljünk úgy a gyerekünkkel, ahogy szeretnénk, ha ő beszélne velünk!
Merjünk rászólni, ha kell!
A kamasz gyerek megértése nem jelenti azt, hogy mindent ráhagyunk, és szemet hunyunk a szemtelensége felett. Lehet, hogy már majdnem felnőttnek látszik, de azért még gyerek a tizenéves kamasz, és igenis be kell tartatnunk bizonyos szabályokat. Vannak szülők, akik annyira szeretnék megőrizni a jó viszonyt a gyerekükkel, hogy nem mernek rászólni, amikor a szemtelen.
Ezzel sajnos nem segítünk se a jó viszony megőrzésében, se a gyerek társadalomba való beilleszkedésében. Ha a kamasz udvariatlan velünk, később se lesz másmilyen, és csak megromlik majd a viszonyunk, ráadásul a társai, későbbi munkatársai, főnökei sem fogják díjazni, ha egy udvariatlan, beszólogatós felnőtté válik.
Tehát igenis a mi feladatunk, hogy leszögezzük és betartassuk a legelemibb szabályokat. Mondjuk meg világosan, hogy mit kívánunk, és mi az, amiből semmiképp nem engedünk! Győződjünk meg róla, hogy a kamasz megértette, amit kérünk tőle! Meg kell értenie, hogy uralkodnia kell magán, és hogy velünk nem beszélhet tiszteletlenül. Sokat segít, ha a szemtelenkedése közben meg tudjuk őrizni a higgadtságunkat, és udvariasan, de határozottan felhívjuk a figyelmét arra, hogy ezt a hangnemet nem tűrjük el. Gyakran már az is segít, ha megkérdezzük: „Hogy mondtad? Megismételnéd?”
Ha a kamasz csak néha beszél velünk tiszteletlenül, akkor megelégedhetünk azzal, hogy csak figyelmeztetjük az udvariatlanságra. Ha viszont gyakorivá válik a dolog, akkor rójunk ki rá büntetést! Ne nézhessen tévét, ne használhassa a telefonját, ne engedjük el a barátaival! Persze, hogy dühös lesz. Ki fogjuk bírni: ő is és mi is. Fontos azonban, hogy ha gyakorivá válik a durva, flegma beszéd, akkor próbáljunk rájönni, hogy mi bántja, mi történt vele! Általában azok a kamaszok agresszívek, szemtelenek, akik nem érzik jól magukat a bőrükben. Persze, nehéz szóra bírni egy kamaszt, de próbáljuk kideríteni, hogy mi áll a durva viselkedés hátterében! Ha végképp nem boldogulunk, akkor mindenképp érdemes felkeresni egy szakembert.
Bármennyire is nehéz kijönni a kamasz gyerekünkkel, ne feledjük: az udvariasság tanult készség, és a mi feladatunk, hogy szükség esetén figyelmeztessük őt, és rászóljunk, ha vét a társadalmi együttélés szabályai ellen. Igen, ez nehéz ügy, mert napi konfliktusokkal jár, de a szülői feladatok közé tartozik, és nem úszhatjuk meg. Hidd el, hogy a gyereked attól még szeretni fog, ha minden adandó alkalommal udvariasan figyelmezteted, hogy beszéljen veled nagyobb tisztelettel. Hiszen csak azt kéred tőle, amit te is megadsz neki. Ugye?