Ilyenkor jönnek képbe a zeneiskolai vagy a sporttevékenységek. A sportolás kézenfekvő választás lehet arra, hogy gyermekünk közösségben töltse az idejét, mozgásigényét le tudja vezetni, tudjon a közösséghez alkalmazkodni, feszegesse testi határait, oldja szorongásait, egyúttal barátokat és egészséges mértékben riválisokat szerezzen.
A sportolás a testi és a lelki egészség része is, öröm és élmények szerzése, életre szóló barátságok kialakításának lehetősége. A sportoló gyermekek oldottabbak lehetnek, önbizalmuk megalapozottabb, az önvezérelt testirányítás megélése magabiztosságot adhat, megélik a közösséghez tartozás meghatározó élményét, jobban küzdenek meg a családi és iskolai kudarcokkal, konfliktusokkal. Mire kamaszok, ifjak lesznek, nem rémülnek majd halálra, ha tollasozni, úszni, röplabdázni hívják őket, vagy az ellenkező nemű partnerrel táncolás félelmetes és egyben izgalmas pillanata közeleg.
A szabadidős sportok azonban, még ha labdajátékról beszélünk is, meglehetősen gyorsan fordulnak át versenyeztetésbe. Hiába hívjuk játéknak, nebulónk pár hét után már arról beszélhet, hogy meccsre, versenyre megy a csapattal, nyereségvadászat, teljesítmény, összehasonlítás, győzelem lesznek a kulcsszavak az együttlét, közösség, játék helyett.
A sportolni járatott gyerekek esetében szinte alig van átjárás a versenysport és a szabadidősport között. Ha kajakozni, vagy kosárlabdázni jár a gyermekünk, havi díjat fizetünk az egyesületnek, amiben benne van a sportlétesítmény használata, az edző szakértelmének megfizetése, és az egész háttérmunka finanszírozása a szponzortól a szurkolóig. Előfordul időnként olyan elvetemült szülői kérés, hogy a havi díj fizetése mellett a gyerek ne járjon versenyekre, mert esetleg nem illik a személyiségéhez a versenyeztetés, nincs rá igénye, vagy maga a szülő az, aki nem szeretne foglalkozni a sport gazdasági hátterével és szórakoztatóipari szerepével. Szeretné, ha iskola után a fia boldogan kergetné a bőrt.
Az egyesületek álláspontja viszont más. Azok az egyesületek, és azok az edzők, melyeknek a csapata nem tudja megmutatni a kellő számú érmet a vitrinben, elvesztik renoméjukat a sportág vezetőinek és szurkolóinak köreiben. A sportág támogatói szintén a csapat teljesítményét veszik alapul a megbecsüléshez. A sportkluboknak tehát veszteséges tevékenység olyan gyerekeket edzeni, akik nem lesznek versenyjátékosok, ezért ilyen típusú szülői kéréseknek nem szoktak helyt adni.
A döntés tehát a következő: megelégszünk-e az iskolában folyó, szinte felnőtt kontroll nélküli szabadidős sporttal, vagy egyesületbe íratjuk a gyereket, és szembesülünk a versenysport világával, remélve, hogy gyermekünk beilleszkedik majd ebbe, és inkább előnyeit, mint hátrányait fogja érezni?
Esetleg beletörődünk abba, hogy ez a generáció is egy olyan gondolati világot kap örökül, amiben a győzelem, a harc, a megmérettetés szolgálják a központi rendező elvet? Mert nem csak az izmait dolgoztatjuk meg, hanem a világról alkotott képét is.
Örömöt, vagy kényszert viszünk az életébe?
Fotó: Lukas a pexels.com-on
.jpg){kind=small}
