Családi ellentétek 1. - Tűz és víz, mégis szeretik egymást

Reméljük, sokan lesznek olyanok is, akik megkönnyebbülten sóhajtanak majd fel: „Hála Istennek, ez a gond nálunk ismeretlen”.

Bea 18 éves, érettségi előtt áll, szeretne egy anyamentes zónát az életében.

Anyu és én sok mindenben hasonlítunk. Mindketten a kos jegyében születtünk, keményfejűek vagyunk, mindegyikünk magának akarja az utolsó szó jogát, viszont mindketten kedveljük a vidámságot. Az én alaptermészetem a spanyolos temperamentum, a lazaság, övé a poroszos fegyelem, a precizitás.    
Konfliktusaink örök forrása ezért a pontosság és a rend. Anyu öt perccel korábban érkezik meg mindenhová, én mindig elkések. Ezzel állandóan az őrületbe kergetem.
Ő az a típus, aki kezével csipkedi fel a morzsát a szőnyegről, én viszont normális vagyok. A szobám úgy néz ki, ahogy általában egy 18 éves lányé. Ha anya megjelenik benne, folyton tornádóról, atomtámadásról beszél, aztán amikor nem vagyok otthon, belopódzik és rendet csinál. Mit is jelent ez? Mindent kihajigál, ami sérti a rendérzékét. Gombócot csinál a fontos papírjaimból, kidobja az ágyam alá került bontatlan tamponokat. Világos, hogy kibukok miatta.
Úgy vagyunk mi egymással, mint Izrael Palesztinával.
Persze Anyu kiakad, amikor kölcsön veszem a holmiját, pulóverét, rúzsát. Olyankor kibékíthetetlen háborúban állunk egymással. „Mindig csak velem van bajod!”, mondom, mert nincs más választásom. És akkor még ne panaszkodjak. Ez egy meglehetősen piszok mondat, ám így elérem, hogy mindig enyém az utolsó szó. Nagyon megbántódik tőle. Olyankor könnybe lábad a szeme és ezt mondja: „akárhogy is van, csak szeretlek téged, te buta gyerek”. Mivel tudom, hogy igazat mond, én is úgy szeretem őt, amilyen.

A konfliktus egyik pólusa a rendetlenség és a lazaság, vele szemben helyezkedik el a precizitás és fegyelem.
Amikor önmagunkat szeretnénk megvalósítani gyermekünkben, akkor mindazokat az elvárásokat próbáljuk rákényszeríteni csemeténkre, amelyeket saját személyünkre alkalmazunk - több-kevesebb sikerrel.
Nehezen vesszük tudomásul, hogy utódaink önálló egyéniségek - főként, amikor már a felnőtt kor küszöbén toporognak.

A gyermek oldaláról szemlélve a szituációt, az az önkéntelen szemrehányás-érzés fog támadni a kamaszban, hogy: "Anyám nem ért meg engem, semmibe veszi azokat a dolgokat, amik fontosak nekem. A szobám az én kis világom, amit önállóan berendezhetek magamnak. Amikor kölcsön veszem ruháját, ékszereit akkor valahol még mindig rá szeretnék hasonlítani, azonosulni szeretnék vele, hiszen nekem is van vagy lesz barátom, később férjem, gyermekeim.

Hogyan is lehetne megelőzni a tartós ellentétek kialakulását?

Biztos recept nincsen.
A gyermeknek meg kell tanulni bizonyos szabályokat a mindennapi életvitel zökkenőmentes folytatásához. A napirendet nem szabad merev szabályokként értelmezni, illetve azokká alakítani. A családi életnek egy szükséges és jótékony kerete legyen!
Például, amikor reggel el kell indulni a suliba és negyedórába telik, amíg valahogy kivarázsoljuk őket az ágyból. Könnyebben kelnek fel, ha előző nap időben lefekszenek, és nem ülnek este tízig a számítógép vagy TV előtt. A nagyobbak már az ágyban olvassák kedvenc regényeiket, nincs jobb altató az esti mesénél vagy olvasásnál. Ha nem túl fáradtak a gyerekek, még beszélgetni is lehet velük az olvasmány tartalmáról.  
Hétvégén persze érthető a reggeli lustálkodás és a későbbi lefekvés. A játék és a szórakozás ideje ez, amikor nem stresszelnek minket a másnapi teendők.

Az étkezéseket is érdemes rendszeresen ugyanabban az időpontban tartani, hiszen ha elég idő telik el közöttük és a gyerkőcnek aznap elég mozgásra volt lehetősége, garantáltan meg fog éhezni.

Ha „kölcsön vesz” tőlünk valamit, akkor már idejekorán csak úgy kaphassa meg, ha elkéri! Már a kisgyermeknek is legyen „tabu” anya, apa szekrénye! Ugyanúgy épüljön be a szabályrendszerébe, mi az a tárgy, amit ő használhat, mi az, amit a szülei. Szívesen elfogadja tőlünk és nagy becsben tartja az általunk használt tárgyakat. a feleslegessé vált tollat, táskát, apa csavarhúzóját, stb. Ezekkel időnként meglephetjük őt.  
 
A gyermeket kisiskolás korban szoktassuk rá arra, hogy maga takarítsa ki a szobáját, ott ő tartson rendet! Egy nyolcéves gyermek simán elbánik a porszívóval, a seprűvel, meg a felmosóval.  A kimosott ruhákat maga hajtsa be a szekrénybe, és amikor elővesz egyet, úgy húzza ki a kupacból, hogy a többit ne rántsa magával.
Az íróasztalán legyen hely a tanuláshoz, ne a szőrmók állatok és a papírrepülők tárolási helye legyen!
Ettől még ő azt ragaszt celluxszal a falra, amit akar, olyan matricát tesz a füzeteire, ami neki tetszik, azokat a számára kedves tárgyakat helyezi ki a polcaira, ami neki tetszik.
A gyermeknek van igénye a rendre, az oviból is nem megy addig haza, míg - magától - össze nem rakja játékait.

Vannak szülők, akik úgy tartják, ne terheljük házimunkával (rendrakással, takarítással, konyhai teendőkkel) a csemetét, mert így nem lesz energiája a tanulásra. Hát igen. Akkor kétségtelenül több ideje lesz a tanulásra, ha tényleg azt csinálja, viszont így felnőtt korában olyan sok pénzt kell majd keresnie, hogy vendéglőben ehessen, takarítónőt, netán házvezető nőt tudjon fogadni. A leendő férje és gyermekei így hiába szeretnének anya főztjéből egy jóízűt falatozni, csak piszkálni fogják az ennivalót a tányéron, mivel nem sikerült a gyakorlatlan háziasszony ebédje, mint ahogy szeretné.

A rendezett környezet, rendszeres életvitel egyik alapfeltétele a későbbi családalapításnak is. A rendezettség a gondolkodásra is jótékony hatással van. Jobban lehet koncentrálni, odafigyelni egy feladatra, tevékenységre. Egy apáca így beszélt valamikor egy rádióműsorban egy leánykollégiumról:
Amikor bekerülnek a lányok az internátusba, meg kell tanítani őket a rendrakásra. Próbálják őket rávezetni egy alapvető igazságra: „ha megtartod a rendet, a rend megtart téged”.