Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 1. rész

Mai jelent:
"Két hét után a nagyszülők beengedtek gyerekeinkhez. A gyerekek nagyon
örültek, látható a mellékelt fényképeken. De apósom kidobott minket
látogatás közben.
Kint játszottunk a kertben, oda nem szoktak utánunk jönni. Szokás
szerint Rókus elálmosodott, én édesapjaként szoktam ilyenkor kezemben
elaltatni.
Altatni kezdtem, már ellazult a kicsi, szeme lecsukódott. Ekkor
megjelent apósom.
-Adja ide azt a gyereket, még ennie kell! - mindig később szokott
félálomban felsírva már babakocsiba helyezve.
-Hozza ki a cumisüveget, már elkezdtem altatni, közben megitatom -
mondtam. Rókus eddigre természetesen már felnézett. Apósom jelezte,
hogy vinné be.
-Hagy vigyem be én, ilyenkor már nálam szeret elaludni.
-Ne szórakozzon velem! Adja ide azt a gyereket! - mordult rám és
kitépte a kezemből.
-Ne beszéljen velem ilyen bunkón!
-Tűnés kifele! Be ne tegyétek a lábatokat többet a házamba! - ezzel
apósom beviharzott a gyerekkel a konyhába etetni.
Mikor utána mentem a konyhába búcsúzásul megsimogatni Rókust, apósom
kezéből nagy, bánatos, értetlen szemekkel nézett rám. Apósom még
beszólt:
-Tűnjön! Büdös van a konyhában, ki kell szellőztetni!
Mikor köszöntem, hogy viszontlátásra!, azt felelte: soha!" - beszámoló
az édesapától.

Én az édesanya Kállal játszva csak azt láttam, édesapám kikapja Rókust
apja kezéből. Nem értettem, mi van.
Káka be akart menni inni. Megjelent 19 éves öcsém. Közölte menjünk
innen, nem itathatom meg Kákát. Kákát sírva vette ki a kezemből.
Ráadásul édesanyám sem volt ott - vásárolni ment - aki esetleg
pótolhatta volna személyemet. Káka tovább sírdogált felváltva
mondogatva, hogy anya itassa és hol a mama, majd csak annyit: Anya!
Mama! Anya! Mama!.
Öcsém kitessékelt Kákával a kezében. Káka már csak üveges szemekkel
nézett maga elé, sziát sem mondott, hozzászólásra nem reagált. A
kapuban meg akartam simogatni a fejét, mire öcsém arrébb rántotta.

Miért teheti ezt bárki ártatlan kisgyerekekkel?
Most hol a hatóság? Nálunk a gyerekek boldogok és egészségesek voltak,
csak eshetett volna bajuk. Most komolyan sérülnek és nem történik
semmi. Sőt lehetőség sincs tenni bármit. Annyit lehet, hogy az
ügyvédünk ír a gyámhivatalnak és a bíróságnak.

Mit tegyen ilyenkor egy anya?!

Mit tegyen egy feleség, ha a szülei üvöltenek vele, hogy vegye észre a
férje beteg és hagyja ott?
Mit tegyen egy gyermek, ha képtelen előfeltértelezgetésekkel állnak
szembe vele a szülei, amit arra alapoznak, hogy kamaszkorában hazudott
nekik, ezért mostmár mindig megbízhatatlan és gonosz?
Mit tegyen a gyerek, ha beszélgetéskor szülei nem is igen engedik
szóhoz jutni és kevés hozzászólásait is átértelmezik? Ha
bocsánatkérése szerintük hazugság?
Mit tegyen a feleség, ha megkéri anyósát, vele és férjével együtt
próbálják megbeszélni a helyzetet szüleivel, mire azok kirtagadják és
megtiltják a téma felhozatalát?
Mit tegyen a gyerek, ha szülei nem jönnek el pszichológussal közös
beszélgetésre sem?
Mit tegyen a gyerek, ha szülei anélkül, hogy meglátogatnák lakhelyén
azzal vádolják, hogy most is rendezetlenül él?
Mi tegyen, ha nem tud velük beszégetni?

Mit mond erre egy szakértő? Mert eddig a tanácsok nagyon jók: pontosan
a leírt mehanizmus oldotta meg a problémát az apai nagymamával: az
alapos elbeszélgetés. De mit lehet tenni a fentebb leírt hozzáállású
nagyszülők esetén? Hogy lehet ebből kivonni a kicsiket? Ennek semmi
köze már múlt beli hibákhoz és felelősségez, ez jelenbeli képtelen
valóság!

Sírok, ahogy írok. Mit csináljak? Hagyjam a gyerekeimet, inkább ne is
lássanak, csak ne lássák az ilyen veszekedéseket? Mint a bibliai
történetben, amikor a valódi anya nem hagyja széttépni a gyerekét,
inkább átengedi a hamis anyának?

Kérem, segítsen bárki, aki tud...!

A szombati Népszabadságban jelenik meg rólunk cikk, erről édesapám véleménye:
"Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Az Önök újságírója, Cseri Péter cikket készül megjelentetni lányomról.
Többször kértem, hogy unokáim személyiségi jogai védelmében álljon el tervétől. Felhívtam figyelmét arra is, hogy a cikk folyamatban lévő gyámügyi bírósági eljárást érint, és lányom nyilvánvaló célja, hogy "felhasználja a nyilvánosságot", hogy nyomást gyakoroljon a bíróságra.
Mellékelem Önnek Cseri Úr levelét, amelyben megküldi nekem a cikk tervezetét, és az én reakciómat.
Kérem, szíveskedjen a cikk megjelentetését leállítani, és azzal legalább a jogerős bírósági ítéletet megvárni.
TisztelettelGépész László
Tisztelt Cseri Úr!
A cikkel kapcsolatos véleményem továbbra is az, hogy ennek nem lenne szabad most megjelennie, mert a fiatalok egyetlen célja a nyilvánosság bevonásával nem lehet más, mint nyomásgyakorlás a hatóságokra. Talán figyelmeztetni kellene őket, hogy ez általában fordítva szokott elsülni...
Ha mégis úgy döntenek, hogy ennek ellenére meg akarják jelentetni, akkor több jelentős hibát, és rengeteg kiszámított csúsztatást tartalmaz a cikk szövege.
1. Mint azt már múltkor is mondtam, Bettina soha nem járt bölcsészkarra. Kérte a felvételét, de nem iratkozott be. A többi tisztán a képzelet szüleménye, hogy finoman fogalmazzak. Japánt onnan tud, hogy először magánórákra járattuk, majd a gimnáziumban tanulta.
2.Az ún. önellátás az ő esetükben azt jelentette, hogy amellett, hogy vetettek pár növényt a saját telkükön is, gátlástalan gyűjtögetést végeztek. Mindent vittek, amiről úgy gondolták, jó lesz nekik, legyen az a másik tanyán termő gyümölcs, vagy éppen egy teljes lépcsősor, az állataik meg szabadon garázdálkodhattak. Volt, hogy napokkal később hozták vissza a kecskét nekik. Csak meg kell kérdezni a környékbelieket. Az önellátáshoz hozzátartozna a munka is, amit elvből elutasítanak.
3.A tanyával kapcsolatosan nem szabad összemosni azt a tanyát, amit mi vettünk, azzal, ahova végül költöztek. Amit mi vettünk, azt teljesen felújítottuk. Természetesen van áram, a vizet házi vízmű adja, az igaz, hogy nem iható. A lakáshoz teljesen felszerelt konyhát (mosogató, mikró, stb), fürdőszobát kaptak, az önellátáshoz egy hektárnyi földet, rengeteg vetőanyagot, szerszámokat, az állattartáshoz hatalmas elkerített területet. Agrárvállalkozásról szó sem volt. Horgászgiliszta tenyésztést indítottam el, azzal, hogy adok hozzá munkaszrződést, fizetést, én pedig csinálom az összes többit, Ha akarnak, persze segíthetnek, és akkor több pénzük is lesz.Ezen a tanyán nem egész négy hónapig maradtak meg. Nem is akartak csinálni semmit, hanem már jó előre kinéztek egy másik, lerobbant, valóban minden nélküli, sokkal kisebb tanyát, és amint sikerült (a mi segítségünkkel) eladniuk a szentbékállai ingatlant, azonnal oda is költöztek. Ezt ők már akkor tudták, amikor megvetették velünk az első tanyát, és felújíttatták. Csak annyit az arányokról, hogy ez a tanya a felújítással együtt kb. 20-szorosába került, mint amit ők vettek.
4. Ne mossa össze 2009-et 2010-el. A mi tanyánkon lakva nem az volt a fő probléma, hogy semmihez sem értettek, hanem az a mérhetetlen kosz és mocsok, amit csináltak. Bűzlő disznól lett a tanya, nem lakás. A hűtőből kifolyt a rothadt hús leve, a kamrában rohadt a zöldség és gyümölcs. A még egyedüli Kál cumisüvegének belsejében rajzottak a bogarak. Ők meg kirándulgatni jártak, meg persze a gyülekezetbe, koldulni.2010 augusztusában már el is költöztek. EZT A RÉSZT FELTÉTLEN KÉREM JAVTANI!
5. Ignácz Béla a másik tanyán "szomszéd", ami cc. 1, 1,5km távolságot jelent.
6.Kifelejtődött a cikkből, hogy a szakpszichológus úgy került a képbe, hogy Bóna Mária eljárást indított ellenük, mert nem engedték a gyerekek közelébe. A "gonosz mamától" félni kell, nem szabad vele találkozni. Nekünk is azt mondták, Kál retteg Bónától, őrjöng, menekül előle.
7. Kimaradt a cikkből, hogy ők elfogadták a szakvéleményt. Kimaradt a képből, hogy Bettina kérte az önkormányzat azonnali segítségét. Kimaradt a képből, hogy ő kérte, menjünk azonnal a gyerekekért. Kimaradt a képből, hogy egyetértett a gyerekek elhelyezésével. És még ezer dolog kimaradt a képből...
8. A heti rendszerességű, félnapos kapcsolattartás több, mint a szokványos. Hatósági döntés erről még nincs, mi a belátásunk szerint cselekszünk. Megjegyzem, állami gondozás esetén messze nem lenne ennyi lehetőségük. A kapcsolattartást egyáltalán nem akadályozzuk, fél év alatt egyetlen esetben, most pénteken nem jöhettek, mert dolgom volt. A többi színtiszta hazugság. Nem kell elmenekülniük a gyerekek elől, ellenkezőleg, állandó probléma kényszeríteni a gyerekeket, hogy odamenjenek hozzájuk. Nem hiányolják őket, nem sírnak utánuk, egyfajta furcsa játszótársnak tekintik őket, nem másnak.
9. Természetesen nem vihetik sehova a gyerekeket. Hosszú ideje készülnek arra, hogy külföldre szökjenek a magyar hatóságok embertelen üldözései elől. Kapcsolatba léptek több lehetséges helyszínnel is, például Erdélyben, de végül úgy gondolták, az Eu-n kívülre kellene menniük. Ehhez kellene Bóna megtakarított pénze, állítólag 2MFt. Ezért a hirtelen kibékülés.
10. A megváltozásról, és a munkáról annyit: legtöbbször most is büdösek, továbbra sem mosdanak. Betti meg se próbált dolgozni. Zoltán nem vállalkozó, hanem kertészeti segédmunkás, legalábbis erről van papírja, az is csak áprilistól, ki tudja, meddig. Mitől gyógyult volna meg? Amit nála diagnosztizáltak, az nem betegség, hanem állapot. Ráadásul a kezelést is félbehagyta. Mi lesz, ha megint nem tudja kialudni magát? Kit fog megverni, esetleg agyonütni, ha megint a rossz énje kerül elő, mert sírnak a gyerekek?
11. Az is kimaradt a cikkből, hogy itt minden csak arról szól, hogy mi az ő igényük, mi az ő elvárásuk, mi az ő szükségletük. A gyerekeknek nincs joga? A gyerekeknek nincs szükséglete? Nekünk nem lenne családunk, Nekünk nincs két másik fiunk? Nem az ő dolguk lenne ellátni a gyerekeiket? Nem játszani velük, hanem ellátni őket!
Összefoglalva: a cikk egyoldalúan a fiatalokat úgy állítja be, mint akik önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe, és a cikk csak az ő igényeikkel, problémáikkal foglalkozik, holott a valóság teljesen más, és itt már nem ők a főszereplők, hanem a gyerekek.
Rombadöntöttek - a sajátjukkal együtt - három családot, tönkretették a mi életünket, Bónáét is, velük foglalkozik tucatnyi, vagy még több ember, és mindezt miért? És mindezt ki fizeti meg? Ez is kimaradt a cikkből.
Sajnáltassuk szegény ábrándozó fiatalokat, és felejtsük el, hogy nem tinikről van már szó, hanem felnőtt, nagykorú emberekről, akik felelősséggel tartoznának a gyerekeikkel szemben, a családjukkal szemben, a társadalommal szemben?
Felejtsük el, hogy erre nem kerülhetett volna sor? Felejtsük el, hogy minden miattuk történt? Felejtsük el, hogy miért kellett a hatóságoknak lépni? Felejtsük el, hogy újra és újra ugyanaz ismétlődik?
Nincs múlt, nincs felelős, csak a sajnálkozás?
Remek cikk, gratulálok, jól visszaadja a valóságot, és remek példát mutat.
Gépész László"