Mikor teszünk legjobbat a gyerekünknek? - 1. rész

Mindkét variáció mellett és ellen is bizonyára komoly érveket lehetne felhozni. Én most csak arról írnék, hogy miért jó és fontos, hogy a gyerekünk érezze, van beleszólása a saját életébe - a korának megfelelő keretek között.

Azzal, hogy hogyan építjük fel a gyerekünkkel való kapcsolatunkat:
 - hogyan kommunikáljunk, milyen elveket, értékrendeket adunk át - ezzel hosszú távon meghatározzuk a gyermekünk önképét, és a világhoz való viszonyát is.

Dr. Ranschburg Jenőt idézve: a gyerek nyílik a világ felé, és várja a válaszokat. Ha a szülő - és a világ - válaszol, a gyerek továbbra is kíváncsi lesz, és szeretné minél inkább felfedezni azt, ami körülveszi.
Ha azonban nem válaszol - akár csak azzal, hogy „megtanítja aludni”, és hagyja sírni éjszaka - akkor megtanulja nem zaklatni a világot, nehezebben fejezi ki magát, nem tesz fel kérdéseket, és úgy általánosságban véve nem keresi a kapcsolatokat.

Amikor azt kérdezik tőlem, mikor és hogyan kellene elkezdeni a megfelelő kommunikációt a gyerekekkel, - mikortól tanítsuk „úgy-beszélni”, mindig ugyanaz a válasz: Amint megszületik. Az első perctől. Néha azt felelik erre, hogy ezek a módszerek, amelyek az empatikus, együttműködő kommunikáció elsajátítását segítik, csak azoknál a gyerekeknél működnek, akik már beszélnek. Erről pedig azt gondolom, hogy a születésük percétől kezdve beszélünk a gyerekeinkhez. Elmondjuk, mennyire szeretjük őket, megmutatjuk számukra a világot séta közben, hogy az ott egy falevél, ott szalad a cica, és épp most szállt el a pillangó. Utánunk tudja mondani? Egy darabig természetesen nem. De egy idő után, mikor már ő maga alkotja meg a szavakat, a pillangó azért lesz pillangó, mert ezt hallotta tőlünk, a szüleitől. Ha mindig azt mondanánk, hogy egér, akkor egérnek nevezné a pillangót - ezt tanítanánk meg neki anélkül, hogy tudná, milyen a valódi egér. Nem összekeverné, hanem más névvel illetné azt a valamit.

Így van ez a megfelelő szülő-gyerek kommunikációval is. Akkor is érdemes a legjobb módon kapcsolatba lépni vele, ha ő maga még nem tudja ezt azonos szinten viszonozni. Mivel, akkor is tanulnak, amikor még nem beszélnek. Megtanulják, hogy bizonyos magatartásformákra milyen válaszok születnek. Tudják, hogy milyen cselekedet után milyen válasz következik. Felépítik a rendszert anélkül, hogy ők maguk cselekvő részesei lennének. Megfigyelnek, utánoznak.

Ami igazán megdöbbentő és néha kicsit ijesztő is, hogy a gyerekekre sokkal inkább hatunk azzal, amilyen példát mutatunk, mint azzal, amit mondunk. Nem elég hát a megfelelő szófordulatokkal, elmés eszmefuttatásokkal rendelkezni ahhoz, hogy megfelelő útmutatást tudjunk adni a gyerekeinknek. Példává válunk életünk minden napján, miközben gyermekeink követik árgus szemekkel minden mozdulatunkat. Olyan érzékeny radarokkal rendelkeznek, amelyek pontosan érzékelik a szavaink és érzéseink vagy fizikai állapotunk közötti különbségeket.

Ha a szülő valamiért ideges vagy türelmetlen, vagy más okból érzi kellemetlenül magát, de ezt letagadja, közben mégis fizikai tüneteket produkál - pl. emelkedik a vérnyomása - a gyereke úgy „veszi az adást”, hogy az ő vérnyomása is emelkedni kezd. Ebben is utánoznak bennünket.

Valódi példaképpé válni néha embert próbáló feladat. Nem vagyunk robotok, akik zökkenőmentesen tudják futtatni a helyes kommunikációs programot, ha esik, ha fúj. Vannak jó és rossz napjaink. Ez pedig így van rendben. Hiszen kitől tanulnák meg, hogy lehet tévedni, hibázni vagy bocsánatot kérni, ha nem tőlünk?

A mostani „ráhangolódás” után a következő részben azt nézzük meg, hogy milyen kommunikációról van szó, és belepillantunk a megvalósítás gyakorlati oldalába is.

Foto: photostock - FreeDigitalPhotos.net

Mikor teszünk legjobbat a gyerekünknek? - 2. rész