Minden ember lelkében hárman laknak: Gyermek-énünk, amely a személyiségünk szíve vagy motorja, legdrágább kincsünk; Szülő-énünk, amelyben szüleink és szülő-figuráink sémáit tároljuk a gondoskodás, a rend, az elvek és normák vonatkozásában; és a Felnőtt-énünk: a tiszta, megalkuvást nem ismerő ráció, az ésszerűség és a realitásérzék, amely nélkül szintén nem beszélhetünk ép személyiségről. Ez Eric Berne személyiségelméletének kiinduló tétele, amelyet a legtöbb Gordon-tréning bevezető szakaszában megtanulnak a résztvevők. Rajzolni pedig így szoktuk: mint egy hóembert.
.JPG)
Ha tehát két ember beszélget, akkor összesen legalább hatan beszélgetnek: hiszen a három belső hang közül bármelyik megszólalhat és bármelyik válaszolhat. Ha például az előző cikkben említett kórházi nővér azt mondja nekünk: „Ketteske, hogy mérjem meg a vérnyomását, ha még csak most ássa elő a TB-kártyáját?”, akkor nem nehéz megállapítani, hogy fölülről, Szülő-énje gunyoros fölényéből szól hozzánk és gyereknek kezel. És valóban, sokszor el is éri, hogy megszeppent gyerek módjára azt válaszoljuk: „Igen, igen, bocsánat, jövök már”. Ez a tranzakció tehát a legegyszerűbb séma szerint zajlik: ő Szülő-énből megszólítja a mi Gyerek-énünket, az pedig válaszol. Rajzban ez így néz ki:
Mivel ez az első pillantásra egyszerű hóember-szerű modell az emberek közötti tranzakciók elemzésére szolgál, a szerző úgy nevezte el elméletét: tranzakció-elemzés, vagyis tranzakció-analízis (TA).
A Gyerek és a többiek
Egy egészséges személyiség szabadon használja Gyermek-, Szülő- és Felnőtt-énje valamennyi erőforrását, készségét, pozitív viselkedésmintáját, érzését és élményét, egységbe forrva és a mindenkori helyzetnek megfelelően.
Ami a Gyerek-ént illeti, az igazán kívánatos persze az volna, ha gyerekkorunk összes földtani rétegének kincseit át tudnánk menteni a felnőttkorba – és használni, természetesen a maga helyén, a Felnőtt- és a Szülő-én kontrollja mellett. Ehhez viszont az szükséges, hogy azok előbb ott, a gyerekkorban, a maguk idején egyáltalán kialakuljanak. Hogy csecsemőkorunkban megkapjuk azt a jó, meleg, önfeledt, beleolvadós odabújást, az anyján pihegő csecsemő abszolút biztonságérzetét; hogy totyogós korban meglegyen a világ felfedezésének öröme, amikor a fáradhatatlan kicsi a világból is kigyalogolna, mindent kipróbál, mindenre felmászik, mindenhez hozzányúl, miközben háta mögött áll anyja-apja-nagyszülője és vigyáz, hogy baj ne érje; hogy ovis korban megéljük, ahogy elsüllyed a külvilág és mi fantáziavilágunkba feledkezve játszunk vagy képzelődünk órákon át; az igazi gyerekkort, amikor az élet faltól falig játék és mese. Faltól falig játszás testben és lélekben, fáramászással, patakban bukdácsolással, állatozással, más gyerekekkel vagy egyedül. És faltól falig mese és mítosz, vad indulatok, a dúló csoport- és nemi ösztönök teljes repertoárjával. Aztán hogy kisiskolás korban megélhessük a még tét nélküli, félig játékos felelősséghordozást és rendszeretetet, a szépen bepakolt táska, a szép kerek karikák, az érthető, átlátható, örömteli kis feladatok jóérzését, meglegyen az a három cserép virág – és nem több –, amiért miénk a felelősség.
Ez utóbbi, hét éves kor utáni példa már a jó, konstruktív Alkalmazkodó Gyerek, és nem a Szabad Gyerek ént szemlélteti – hiszen ahogy a csecsemőkortól a nagyobbacska gyerek felé haladunk, Gyermek-énünk is három részre tagolódik: a spontán Szabad Gyerek mellett megjelenik az Alkalmazkodó és a Lázadó Gyerek.
És ha ez nem volt meg? - Mit tehet a felnőtt?
A Szabad Gyerek én átmentése és életben tartása nem mellékes, nem kis dolog – talán nem kevesebb, mint a boldogság kulcsa. Ha felnőtt fejjel azt találjuk, hogy ezek a működésmódok kiskorunkban csak hellyel-közzel épültek ki, hogy nem adatott meg minden, amit az első 6-7 évben az ideális fejlődéshez szükséges lett volna (és „minden" persze senkinek sem adatott meg), ne legyünk restek! Fordulunk pszichológushoz, idézzük föl, járjuk végig, milyen sors, milyen élmények adattak ehelyett, mi nyomja a lelkünket mind a mai napig; így végül képesek leszünk megtalálni és felszabadítani, bejáratni a lelkünkben a képességet arra, hogy ezer szállal kapcsolódjuk az Élethez itt és most, hogy örömöt leljünk emberekben, természetben, kultúrában, a világban, az otthonunkban, a családunkban; hogy álmodjunk, hogy játsszunk, hogy elmélyülve szemlélődjünk, hogy hülyéskedjünk, hogy találjunk testtől testig, lélektől lélekig ható intimitást.
A forrás meg a palackozó
Természetes: kell a ráció, kell Felnőtt-énünk könyörtelen realitásérzéke. Nem csak kell: nélkülözhetetlen. Ha megálmodtunk egy vállalkozást, de az az adott gazdasági helyzetben semmiképp sem lehet nyereséges, akkor nem érdemes kölcsönt felvenni rá, mert csődbe visszük a családot. És kell a Szülő-énünk keret- és elvrendszere, normái és szabályozása (leírása a következő folytatásban következik), ellenkező esetben sem a törvény, sem az etika, sem a helyi szokásrend és etikett határain nem tudnánk belül maradni, és állandó konfliktusaink támadnának. De az ősforrás, az alkotás, a bárminemű teremtés mindig az alkotó Szabad Gyerek énből táplálkozik. Bármit álmodjunk is meg, bármit hozzunk létre, legyen az egy kis virágbolt, egy panzió, egy weboldal, egy software-cég, egy népes család, egy építkezés, egy utazás – mind, mind a Szabad Gyerek vágyakozásából, alkotó fantáziájából, álmaiból, önfeledt ábrándvilágából indul ki. Arra épül rá a Felnőtt számítása és a Szülő kontrollja a törvényesség és etika diktálta határokat illetően. Olyan ez, mint a föld alól feltörő ásványvíz. Természetes, hogy ha feltört, akkor még hátravan a gyárépítés, a tisztítás, a palackozás, az engedélyeztetés, a marketing, a kiszállítás és ki tudja még mennyi minden. De ha nem tör föl a föld alól semmi, akkor nincs mire gyárat építeni. Akkor nem lesz Mozart, nem lesz Steve Jobs, nem lesz Edison, nem lesz Darwin, nem lesz Krisztus, nem lesz Tolsztoj, nem lesz Rubik Ernő, nem lesz Stephen Hawking. Szabályokból és száraz tényekből még soha nem lettek csodák e világon. Ezért mondja, ismétli, sulykolja és esedezi minden pszichológus, hogy az óvodák és iskolák hagyják a gyereket élni, hagyják álmodni, alkotni, játszani; hagyják, hogy egyedi legyen, hogy saját maga legyen, hogy játékosan tanuljon, hogy minél több teret kapjon az önkifejezésre. Hogy a gyerek játsszon, és hogy a gyerekkel játsszanak, hagyják játszani, adjanak neki teret, szabadságot, kertet, erdőt, állatokat, fákat, homokozót, hagyják futkosni, mászni, bandázni, építkezni, pancsolni, lubickolni, kiabálni, énekelni, butaságokat beszélni, dúdolni, berregni, csettegni, kattogni, sikongatni, semmi értelmesen nem csinálni; hagyják rohangálni, haragudni, hagyják harcolni és kibékülni, sírni és nevetni, csapkodni és hízelegni, táncolni és énekelni, ugatni, nyávogni és röfögni – hogy kapjon a fantáziája tápot, mesét, mondát, verset, csodalényeket, várakat, katonákat, tündéreket, szörnyeket, sárkányokat, igazi érzéseket, igazi örömöket és félelmeket; viccelődést, bohóckodást, ábrándozást, össze-vissza képzelődést, nagy nevetéseket. Sablonos, lezavart, szürke, intézményesített, pénz- és felnőttcentrikus napok, hetek és évek helyett életet, gyerekkort. A „munkaerő-piaci beválás” helyett a lelki egészséget célozzuk – hiszen valójában ez szolgálja a munkaerő-piaci beválást. Ez nem pénzkérdés, vagy csak annyiban, hogy ki tudjuk-e húzni bölcsőde nélkül, mérsékelt óvodába járással a gyerekkor éveit.
Emberi kapcsolataink aranyhídja
Semmi, de a világon semmi nem építi olyan hatásosan a kapcsolatainkat, mint a Szabad Gyerekben együtt töltött idő. Minden kisgyerek arra a felnőttre csap le, akivel jól lehet játszani. Minden kamasz azzal a szülővel tudja megőrizni a kapcsolatát, aki – ha gyermeke végre nyit – le tud csapni erre a lehetőségre és félre tud tenni ítéletet, prédikálást, számonkérést, méricskélő, hibát kereső vizslatást (Szülői énünk túlkapásait), és a serdülő világára tisztán rezonálva tudja meghallgatni mindazt, ami neki fontos. Igenis megnyílnak a kamaszok: ha egyszerűen, hátsó szándék nélkül azonosulva tükrözzük izgalmát, örömét, kíváncsiságát. Hogy mit fejlesztettek az idén a Forma 1-es Ferrarin, hogy milyen vicces figurával találkoztak buli után az éjszakai buszon, hogy mekkora barom a rajztanár, hogy milyen totálgáz póló volt ma a Julcsin és egyáltalán hogy lehet úgy öltözni és mit gondol, miért oltogatják a vízilabdás srácok, amikor ő öltözik úgy, mint egy óvodás; hogy a bések közül megint hárman betépve jöttek be suliba, és hogy a nürnbergi ringen nincs sebességkorlátozás és ha ő jövőre megcsinálja a jogsit, vesz majd egy autót és elmegy oda a Zsoltiékkal gyakorolni.
Nincs az a gyerek, aki ne élvezné a szülője társaságát, ha sikerül két Szabad Gyerek zavartalan, őszinte együttlétét biztosítani időről időre. Nem kizárólag, nem mindig, csak rendszeresen és sokat. Aztán a normákat és a kereteket is odatesszük, csak máshogy. Elsősorban példaadással, másodsorban tényszerűen és gyerektisztelő hangnemben. De erről máskor. Most elég azt megjegyezni, hogy ha azt akarjuk, gyermekünk szeretettel emlékezzék majd a velünk töltött évekre, akkor adjunk neki sok-sok Szabad Gyermeki együttlétet: emlékezzen arra, amikor ovis korában a szülőkkel együtt szedtek békát az erdőn, sütöttek palacsintát tábortűzön, bohóckodtak a nappaliban, mert szabad volt bunkert építeni matracokból téli estén; hogy Anya csinált bábszínházat, hogy Apa mesélt és lehetett még egy mesét kérni, de mindegyik mese fele olyan hosszú volt mint az előző, így a végén kétszavas mesét mondott Apa, és aztán elaludtunk… Találjuk meg Szabad Gyerek énünket és hagyjuk, hogy beragyogja az életünket.
Párkapcsolatban is a Szabad Gyerek lehet a megmentőnk. Kedves női olvasó – a legtöbb férj, ha eltávolodik, nem azért teszi, mert fölszedtünk a szülésnél húsz kilót és csak hat ment le belőle. Akkor távolodnak el, ha savanyúak leszünk, ha elsárkányosodunk, ha kilúgozott mártíranyaként fogadjuk estéről estére, ha egy merő, két lábon járó szemrehányás lettünk, ha az Erény szobraként igyekszünk benne bűntudatot kelteni, ha mást se hall a szánkból, mint háborgást és panaszt; ha lestrapáltak, nyúzottak, szétesőek vagyunk; ha erotikus énünkre már mi magunk se emlékszünk. Akárhány kiló is egy nő, ha Szabad Gyerek énje ragyogni tud, ha tud örülni, laza lenni, jó pajtás, vagány, ha el tud engedni apróságokat, ha tud a párjával flörtölni, hülyéskedni, jó barátja lenni, ugratni, nagyvonalú lenni, békén hagyni, megbecsülni, jól tartani, ha a férfi csak azt látja, hogy a társában nem hunyt ki a szikra, sem a barátságé, sem az a kis huncutság, amivel vissza incselkedik, ha megfogják a popsiját, ha a nőnek még megvan a Szabad Gyerek énje és jól fogadja a párja Szabad Gyerek énjét, és amikor nem látják a gyerekek meg a nagyszülők, akkor a két Szabad Gyerek vidáman űzi titkos játékait – az a férfi nem megy el, az nem keresi a játékot és a barátságot sem a titkárnőjénél, sem az interneten. A legtöbb férfi házon belül szeretné megtalálni igazi szövetségesét és a némi pajzánságtól sem pironkodó asszonytársát, a titkos játszótársat. Az összekacsintóst, azt, aki érti a viccet, és soha el nem árul, aki olvas a gondolataimban, ért engem és tudja, mikor mivel kell kényeztetni, hogy aztán cserébe szolgálatkész legyek – és akiért aztán kimennék a világból. Legszívesebben otthon találnák meg – de valahol feltétlen meg kell találni.
Tudatosítsunk!
Szabad Gyerek énünkből indul ki tehát a személyiségünk és kapcsolataink éltető nedve. Kérem most ezért a kedves Olvasót, hogy szánjon saját magára egy néhány percet és gondolja végig: az elmúlt héten hány percet, hány órát töltött úgy, hogy a fő élményét a Szabad Gyermek énjének bármely rétege adta? Mennyi jutott testmelegből, közeli intimitásból? Menyi jutott felfedezésből, újdonságból, izgalomból? Adódott-e idő ábrándozni, fantáziálni, eltűnődni, akár egy séta erejéig, egyedül, vagy másvalakivel tervezgetve? Vagy a gyerekkel bohóckodva, fantáziálva? Mennyi idő jutott „kurkászásra”, barátnőkkel igazán jóleső lefetyelésre egy kávé mellett? Volt-e idő testi kényeztetésre, szaunára, szoláriumra, úszásra, sétára, vagy csak leülni a Duna- (Tisza-, Bodrog-) parton és bámulni a vizet? Volt-e esetleg alkotás? Az a jó, belefeledkezős, teremtő lelkiállapot, lett légyen az akár muffin-sütés, akár horgolás, akár versírás, zenélés, festés, vagy kertészkedés, varrás? Volt-e a társsal, baráttal, barátnővel, saját gyerekkel igazi, jóleső együttlét? Igazi emberi intimitás? És mi az, amire mindezek közül a legjobban ki van éhezve a kedves olvasó? Innentől kezdve már csak az akcióterv marad hátra. Ne legyünk restek: írjuk össze, mit tudunk tenni mától vagy holnaptól, de nem jövő hétfőtől és nem január elsejétől, hogy az életünkben a Szabad Gyerek éltető nedveiből többet tudjunk keringetni? Napra, percre, órára, kivel, mit, mikor, hogyan? Álmodjuk meg és éljük!
Ha pedig mindezek alapján még ahhoz is kedvet kapott a kedves Olvasó, hogy beiratkozzék egy Gordon-csoportba, figyelje a Családineten és az Areté Személyiségstúdió weboldalán a www.gordonhelp.hu hirdetéseit!
A cikk 1. része:
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
.jpg){kind=small}
