Ezzel a példamondattal, és nagy reményekkel kezdtem bele az „Igazi hősök” nevű projekt hetembe, egy évvel ezelőtt, mikor elkeseredve láttam be, hogy csoportomban tarthatatlanná vált a helyzet. A visszamaradt nagycsoportos fiúk már nem találták a helyüket, nem kötötték le őket az óvodai játékok. A kislányoknál pedig akadt olyan, akit folytonos hisztijei mellett, szótlanságával is peremhelyzetre kárhoztatta önmagát. Csupán fél éve ismertem ezeket a gyermekeket, de az idő rövidsége, s a probléma megoldásának égető szükségessége volt az, ami talán a legnagyobb lökést adta számomra.
Hétfői napon, reggel, a meghitt beszélgető körben felvetettem a problémát (szentül hiszem, hogy a gyermekekkel mindent meg lehet és meg is kell beszélni- természetesen az ő szintjükön) a csoportomnak, s mindenki elmondhatta mi bántja, mi az, ami zavarja, és szerinte min kellene változtatnunk. Ha most visszagondolok is elfog a sírás, hiszen annyi, de annyi csodálatos gondolatot, tapasztalatot osztottak meg egymással, felnőtteket is megszégyenítő őszinteséggel, komolysággal.
Kedden reggelre elkészítettem 25 darab karton szívet, minden gyermeknek, a saját jelével ellátva. Megbeszéltük, hogy ezekre tappancsokat lehet gyűjteni (forma lyukasztóval) a jótettért, a kedvességért és minden empatikus cselekedetért. Borzasztóan izgatottak lettek, sorolni kezdtük mi számít jócselekedetnek, kedvességnek, mi úton-módon lehetne tappancshoz jutni.
Szerdán, már láttam bennük az igyekezetet, ha kicsit esetlenül is, de mindenáron segíteni szerettek volna nekünk, felnőtteknek és egymásnak. Hihetetlen nagy önfegyelemmel és türelemmel oldották meg konfliktusaikat, s erre próbálták ösztönözni egymást is.
Csütörtökön reggeltől, érezhetően nagy volt a nyugalom, s a hangzavar is alábbhagyott. Jó volt nézni, ahogy együtt játszanak, ahogy segítik egymást a maguk módján, a legnagyobb elszántsággal. A nap legnagyobb eseménye azonban az volt, hogy a fent említett sírós kislány, aki szinte semmilyen csoporton kívüli tevékenységre nem volt hajlandó, ma éppen logopédushoz nem szeretett volna menni. Hasztalan kérleltük, mikor odalépett hozzá a csoportunk legnagyobb hangú, legmorgósabb, „leglegleg” nagyfiúja a kezét nyújtva, és felajánlotta, hogy majd ő elkíséri. Az a fiúcska, aki a megkezdett játékot, soha semmilyen körülmények között nem volt hajlandó abbahagyni, míg ő jónak nem látta, az, aki soha senkinek nem volt hajlandó segíteni semmiben. Dadusommal a könnyeinket nyelve, sírást visszafojtva, némán néztük, ahogy a csöpp lány a segítő kezet megragadva elindul a folyosón.
Ezután három héten keresztül (heti egyszer) ez a fiúcska, fegyelmezetten végig ülte a logopédiai foglalkozást, amire semmi szüksége nem volt, és hónapokon keresztül kísérgette a lánykát, pusztán azért, hogy ő biztonságban érezze magát, pedig akkor már elhagytuk a tappancsok gyűjtését. Közben jó barátok lettek, az agresszió, a hiszti teljesen megszűnt.
Pénteken díjátadó ünnepséget rendeztünk, úgy ahogy a téma komolysága megköveteli. Szépen megterített asztaloknál, mindenféle finomság, halk zene. Gyermekeim a szőnyegen ülve, lélegzetvisszafojtva várták, mi is fog történni, hiszen nincs ünnep, én mégis ott álltam, egy nagy tálcával, komoly arccal, invitáltam őket a beszélgető körbe. A kezemben 25 ezüst színű, csillogó, szuperhős jelvény, melyek közepén 1-1 szív díszelgett. Elmondtam milyen alkalomból gyűltünk össze, hogy mennyire büszke vagyok rájuk, s ezután név szerint szólítva őket, pár kedves szó kíséretében, feltűztem szívük fölé a jelvényeket. Az egész átadás lezajlott tíz perc alatt, néma csendben figyelték egymást, míg méltóságteljesen kilépkedtek mellém apró lábaikon, majd vastaps mellett foglaltak helyet ismét.
Ha csupán ez a hét sikerült volna ilyen szeretetteljesre, már akkor is nagyon büszke lettem volna a csoportomra, de akkor valami elkezdődött. A második félévben már sokkal összetartóbb lett a társaság, voltak ugyan konfliktusok ők azonban hősök maradtak, ilyen módon rendezték azokat.
Nem mondom biztosra, hogy ez mindig, mindenhol beválik, hiszen ahogy minden gyermek, úgy minden csoport más és más, de egy próbát megér. Számomra az egyik legkedvesebb emlék marad, amíg csak élek.
A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.
.jpg){kind=small}
