Megkérdeztem egy „friss” nagymamát, ő hogy látja, milyen volt az anyukák helyzete korábban, s milyen ma.
„Túl komor a kép a mai anyukák helyzetéről. Ok, biztos vannak időszakok, mikor az elviselhetetlenség határát súrolja a csak-a-gyerekkel-törődés szakasza, amikor tényleg nincs kiszállás egy percre sem a mókuskerékből, mert egyszerűen az anyukának kötelező helytállnia, míg a család többi tagja (apa, nagyszülők) á la carte módon állhatnak hozzá a helyzethez. Egy anyának nincs választási lehetősége. De persze ez volt az ő választása. Most is és akkor is, amikor még én voltam fiatal anyuka.
A ’80-as években anyukának lenni valóban más volt sok szempontból. Az eleje nem: akkor is nekem kellett felkelnem számtalanszor éjszaka, akkor is kínszenvedés volt, mikor le kellett fejni a tejem, sőt akkortájt még pelenkát is mosni kellett!
Ugyanakkor egyszerűbb is volt az élet, pl. nem kavarodtunk bele a „mi a legjobb a babának” gondolatkör neten fellelhető információáradatába, amelyek ráadásul sokszor szöges ellentétei egymásnak – lévén, hogy még nem neteztünk. A mi fiatalkorunkban a fiatal szülők általában panel lakásokban laktak, ami megkönnyítette sok szempontból a GYES-GYED időszak túlélését, hiszen ott segítettünk egymásnak, ahol csak tudtunk és a gyerekek is jól el voltak a szomszédban. Meg aztán ott voltak a munkahely kínálta bölcsődék és óvodák, én pl. külkeresként, a munkahelyem kapujában felraktam a gyereket az óvodai buszjáratra, majd a munkaidő végeztével „átvehettem” ugyanott. Ez nagy segítség volt akkor is, mikor a másodikkal maradtam otthon, s apuka adta le a gyereket reggelente a buszjáratnál.
Sokszor eszembe jut a saját gyerekkorom, amikor az én anyukám – aki 6 éves koromig mellettem volt, nem adott be oviba -, annak ellenére, hogy három gyereke volt, végtelen türelemmel nevelgetett engem, a legkisebbet. Ritkán láttuk idegesnek, valahogy mindig mindennel elkészült. Nálunk délben frissen főtt ebéd volt az asztalon, amit a kertből szedett friss zöldségekből főzőtt (kora reggel még a kertet is meglocsolta, gyomlálgatta), napközben talált időt arra is, hogy bedolgozói munkáját elvégezze (’60-as években járunk, egy keresetből azért egy öttagú család nem nagyon tudott kijönni – így un. necc hálókat fonogatott otthon a mama). Igaz az is, hogy elég jó gyerek voltam, csak egyszer tört be a fejem, mert megdobtak a fiúk egy kővel úgy, hogy össze is kellett varrni. Illetve akkor hoztam még szívrohamot szegény anyukámra, mikor torkom szakadtából ordítottam a kert végéből, hogy hívjon felmentő sereget, mert addig ugráltam a kerti „pottyantós” deszka padlóján, míg magamat pottyantottam bele! :)”
Ma, amikor a modern, fiatal nők jelentős időt szánnak a karrierjük beindítására, jóval később szülnek, mint a mi időnkben. Ez azzal is jár(hat), hogy egy kiforrott, érett nő, aki megtanult önállóan gondoskodni magáról és minden élethelyzetben feltalálni magát, bizony nehezen élheti meg, hogy az anyaság elején csak segítséggel tudja a feladatait ellátni. (Vagy még akkor se…). És nem csak ezzel elégedetlen, az esetleg rajta maradó kilók kapcsán frusztrálja magát, de még gondolati szinten sincs meg, hogy ezen a problémán hogyan tudna változtatni, hiszen „csak nem dobom ki azt a finomságot, amit meghagyott a gyerek”, vagy „mozogni? mikor???? még aludni sincs időm”, és így tovább. Ha ez így nem lenne elég a stresszhez, akkor jön a desszert:
- a néhány hónapos kisbabája – látszólag ok nélkül – olyan hangfrekvencián kezd ordítani, hogy mindenki elmenekül a közeléből és anyukának gőze sincs, hogy mi lehet a baj
- amikor a drága babával éppen a szobatisztaságra nevelés időszakát éli a család, és megtörténik a baleset mondjuk a strand közepén
- amikor gyanúsan csendes a lakás, bár az előbb még indián üvöltéstől visszhangzott, aztán kimész a konyhába, és a szó szoros értelmében beragadsz a látványba, amelyet kis kétévesed a kiborogatott tárolódobozok tartalmából kreált
- amikor arra eszmélsz, hogy a gyerek szájából a macskaalom darabkái kerülnek elő...
Mindezzel együtt, vagy éppen ezért, mert ennyi viszontagságot együtt élnek át az édesanyák a babáikkal, mindent kibírnak, nem menekülnek el, sőt egy kis anya-idő megszervezésével évekig vállalják, hogy áldozatot hozzanak a gyerekeikért. Mindezt csak úgy lehet jól végigcsinálni, ha már előre tudja a kismama, hogy bizony ez az időszak erről szól és ezt fel is vállalja.
S ilyen tekintetben nincs különbség múltbéli és jelenkori anyukák között. A kakis pelenka, hiszti hangok és társai végigkísérik az anyák útját, s az nyeri meg ezt a csatát, és visszatekintve élete egyik legszebb szakaszának fogja ítélni, aki kellő humorral próbál hozzáállni a nehéz helyzetekhez is.
„Az élet játék, játszd” – így szól Teréz Anya tanácsa, s akkor járunk a legjobban, ha erre a játékra felkészülve, a babás éveinket igyekszünk „játszva” tölteni, s erre már pici korában megtanítjuk gyermekeinket is, hogy az ő anyaságuk is hasonlóképpen telhessen majd.
Indexkép: yairventuraf / Pixabay
.jpg){kind=small}
