Enni vagy nem enni

Kéri-Kovács Zsuzsanna | 2018-11-23 14:59

Amint egy gyermek megszületik, a szülőket foglalkoztatni kezdi az etetés megannyi kérdése. Korábban minden szoptató anyuka napi rendszerességgel méricskélte a babája súlyát és jegyzetelte a változást, aggódva tekintett a tápszeres doboz felé, ha gyermeke egy étkezésnél az elvárt mennyiséget nem ette meg. Habár ebben a szoptatási tanácsadók és védőnők, orvosok segítségével elmozdulás látható, mégis sok anya választja ezt a gyakorlatot abbéli félelmében, hogy gyermeke nem fejlődik megfelelően.

A gyermek aztán növekszik, a tejet vagy tápszert felváltja a szilárd étel. Régen az „Addig innen fel nem állsz, amíg mind meg nem etted!” módszerrel kényszerítettek evésre sok gyereket, figyelmen kívül hagyva valós szükségleteiket. (Egy adott szokást persze sosem szabad a kulturális, társadalmi közeg jellemzői nélkül szemlélni. Így régen ez az egy tál étel valóban nagy becsben volt tartva, hiszen ha nem ette meg a gyerek, nem volt más.) E módszerek azonban abban mindenképpen sántítanak, hogy figyelmen kívül hagyják a gyermek valódi igényeit. Egy gyermek ugyanis pontosan annyit eszik, amennyi ételre szüksége van. A szülők, szakemberek részéről még sincs meg sokszor ez a bizalom a gyermekek felé, kívülről próbálják mesterségesen beállítani, hogy mennyi és pontosan milyen típusú étel kell a gyermek fejlődéséhez. Hihetetlenül sok szülő aggódik napjainkban amiatt, hogy gyermeke eleget eszik-e. Gyakran tapasztalom munkám során, hogy a szülő azzal a problémával keres meg, hogy gyermeke semmit nem eszik vagy csak egyfélét. Hamar kiderül aztán, hogy az anyuka kapásból nyolc-tízféle ételt is fel tud sorolni, amit gyermeke az elmúlt napokban megevett.

Raschburg Jenő (2007) hosszan ír arról, hogy a gyermekek jól működő biológiai óráját, mely éhségérzettel jelzi, hogy ételre van szükség, hogyan rontják el kívülről. Nem ritka, hogy a szülők büntetést alkalmaznak, ha a tányérról nem eszik meg mindent a gyerek. Gyakori továbbá, hogy a kisgyermek etetése körül egészen nagy felhajtást csapnak a szülők, egyikük figyelemelterelést használ, másikuk pedig becsempészi az ételt a gyermek szájába. Ilyenkor mindenki egy szerepet kap a családban, a gyermek azt a szerepet, hogy étvágytalan legyen. Nem csoda hát, ha ilyen külső hatások nyomán a gyermek biológiai órája pontatlan lesz. Paradox módon pont ez vezet gyakran az elhízáshoz. A gyermek nem érzi pontosan az éhséget és nem tudja azt sem, hogy mikor elég az ételből. Az evést így nem belső állapotai fogják elindítani, hanem külső tényezők. Ilyen külső tényező lehet az étel látványa vagy egy feszült helyzet. Feszült állapotában pedig így nagyobb valószínűséggel fog az ételhez nyúlni, ami egyenes út az elhízáshoz.

Nevelési elvek és az evés:

Jane Nelsen Pozitív fegyelmezés c. könyvében igen jól szemlélteti a három fő nevelési stílus gyakorlatát az étkező asztalnál. A kiinduló helyzet mindhárom esetben a következő: a család reggelizik.

Egy tekintélyelvű családban - ahol rend van, választási lehetőség azonban nincs és a szülők a „megcsinálod, mert én azt mondtam” ékes szószólói - a következőképpen zajlik a reggeli: A szülő egymaga eldönti, hogy ezen a hideg zimankós napon a gyereknek bizony zabkására lenne szüksége, hogy jól induljon a napja. „Megeszed.” A gyerek persze nem eszi. Anya megpróbálja ész érvekkel meggyőzni a gyereket, miért éppen arra a ragacsos állagú zabkására van neki ma reggel szüksége. Nem működik. Anya aztán megpróbálja felturbózni a masszát fahéjjal, cukorral. De semmi. Anya a sok éhező afrikai gyerekre hivatkozik. Semmi. Anya ekkor már paprikás hangulatba kerül, jól leszidja (rosszabb esetben elfenekeli) a gyereket, amit rövid ideig büszkeség, aztán bűntudatérzés követ. Nem sokkal később a gyerek megjelenik, „éhes vagyok”. Anya prédikálni kezd, végül egy kekszet nyom a gyerek kezébe, hogy kitartson délig, amíg megfő a brokkoli.

Egy engedékeny családban a reggeli a „Mit ennél Édesem?” kérdéssel indul. A nebuló szendvicset kér, anya hozzákezd. Amint elkészül, beleharap, de nem ízlik. Helyette palacsintát kíván, anya már keveri is a tésztát. A gyerek egy falat után a tévé elé ül. Anya könyörög. A gyerek kukoricapelyhet kér, de az nincs itthon. Anya lerohan a boltba. Így cseperedik a gyerek kis zsarnokká, miközben édesanyja folyamatos lelkiismeret-furdalásban él.

Egy demokratikus vagy pozitív fegyelmezést alkalmazó családban azután jön a gyermek reggelizni, hogy a család többi tagjához hasonlóan ő is kivette a részét a reggeli teendőkből. Anya a reggeliző asztalnál korlátozott számú választási lehetőséget kínál. „Szendvicset szeretnél vagy zabkását?” Pár falat után a gyermek itt is eltolhatja a tányért, „Nem kérem, Anya.” „Rendben, ha így döntöttél, akkor legközelebb délben tudsz enni.” Anya tehát nem prédikál, nem büntet, nem beszél afrikai gyerekekről, csak hagyja, hogy gyermeke megtapasztalja döntése következményeit.

Jó étkezési szokások kialakításának lehetőségei:

Az előbbi példa jól szemlélteti, hogy egy jól működő családban szükség van választási lehetőségekre és emellett szabályokra, határokra is az étkezőasztalnál. Nem is olyan könnyű ezt kivitelezni, ha a hűtőszekrényben valójában ott áll a harmadik-negyedikféle étel, ha a gyermek kettőből ne tudna választani. A gyerekek azonban hajlamosak elveszni a túl sok választási lehetőség között. Emellett szüksége van a gyermeknek keretekre is. Ha ugyanis tisztában van azzal, hogy mikor lesz a következő étkezés, tud tervezni valamint választásai következményét megtapasztalni.

Evidenciának tűnhet, a gyakorlatban mégis igen nagy kihívás annak megszervezése, hogy a család naponta egyszer vagy többször együtt egyen. A túlhajszolt szülők, túlhajtott gyerekek világában valóban lehetetlennek tűnő vállalkozás együtt enni esténként a családdal. Pedig azon túl, hogy jobban ízlik az étel, ha közösen esszük, lehetőség nyílik élményeink megosztására és meghallgatására Fontos, hogy ilyenkor a hangsúly valóban a mesélésen és egymás meghallgatásán legyen, ne pedig azon, hogy a gyermek mennyire maszatosan eszik vagy hogyan ül az asztalnál.

Milyen életszerűtlen, hogy néhány iskolában még ma sem szabad beszélgetni ebéd közben. Pedig milyen jó terep ez a kapcsolatteremtésre. Gyakran tapasztalom kisgyerekekkel való csoportos munka során, hogy a szorongóbb gyerekek könnyebben kezdenek beszélgetni evés közben. Pontosan ennek a lehetőségnek szab gátat az iskola egy ilyen szabállyal. Miközben a pedagógusok a másik asztalnál önfeledten esznek és beszélgetnek.

Külön kihívás, hogy a szülő saját maga megfigyelje és megtanulja, hogy mikor lakott jól, mikor elég. Ezután tudja csak a gyermekének megtanítani, hogy biológiai jelzéseire figyeljen. Ebbe a szemléletbe pedig értelemszerűen nem férnek bele az „Addig innen fel nem állsz…” vagy az „Egyet a mama kedvéért…” kezdetű mondatok.

A témáról bővebben olvashatnak az alábbi könyvekben:

Ranschburg Jenő (2007): Szülők könyve. Saxum Kiadó Bt.

Jane Nelsen (2013): Pozitív fegyelmezés. Reneszánsz Könyvkiadó, Budapest.

indexkép: pixabay