Segíteni a gyerekkel együtt a családot is. Olyan szülőkről beszélünk, akik nehéz élethelyzetbe kerültek, amiről nem tehetnek, és abban elfogadást és együttérzést várnak. És ott van a történetben az óvodapedagógus is, aki szeretné a munkáját emberileg és szakmailag is magas színvonalon végezni, de sok esetben nincsenek megteremtve hozzá a keretek, és tárgyi tudást sem mellékelt számára a fenntartó a gyerek mellé.
Én tartok tőle, hogy a szülők félelméről, elzárkózásának okáról születő írás önmagában is bántó lehet az SNI kódot kapott gyerekek szülei számára, pedig ez semmiképp nem szándékom. Inkább az őszinte kérdésfelvetés. Jogos-e a félelem, hogy az SNI-s gyerek elveszi a figyelmet a többi gyerektől, így azok kevésbé tudnak fejlődni? Tényleg nehéz-e kordában tartani őket, veszélyesek-e a többiekre? Az oviban tartanak tőlük az óvónők is? Jól érzik-e magukat ezek a gyerekek egyáltalán az integrált óvodában, vagy szegregáltan minőségibb fejlesztést kapnának?
Megtépi majd a gyerekemet, és délután azt fogja mondani nekem a pedagógus asszisztens, hogy a gyerek csak simogatni akart, és ő így fejezi ki magát? Vagy nem bántotta a gyerekemet, de egész délelőtt ordított, toporzékolt, és a gyerekem megijedt? Vagy a túlhajszolt óvónő nem tudott elég figyelmet fordítani az én neurotipikus, nem figyelemhiányos gyerekemre? Legyek bizalommal az integráció felé, vagy mentsem a gyerekemet, mert én csak iránta tartozom felelősséggel?
Az SNI fogalma az óvodát kezdő gyerekek szüleinek számára kissé homályos lehet, idegenül és félelmetesen hangzik. A „sajátos nevelési igény” egy gyűjtőfogalom, mely mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékossággal élő gyermekeket jelöl. A kifejezés nem a fogyatékosság hangsúlyozásával közelíti meg a gyereket, hanem az amiatt kialakuló többletigény szempontjából. Érdemes ezt a szemléleti váltást végig gondolni, és az elménkben nyomon követni, hogy a gondolati változás milyen érzelmi enyhülést hozhat a hozzáállásunkban. Nem azon van a hangsúly, hogy mi hiányzik, hanem hogy mi kell a kezeléséhez.
Az SNI gyűjtőfogalma tehát nem csak az autizmus spektrumzavarra, az ADHD-ra, vagy a „deviáns” (végtelenül problémás kifejezés) gyerekre vonatkozik, hanem érzékszervi fogyatékosságra is, mint például a beszédfogyatékosság, vagy a látássérülés. Ezekkel a feladatokkal az óvodapedagógus akkor boldogul jól, ha van szemléleti és tárgyi tudása, ha megfelelő méretű a csoport – 15 gyerek, és nem 30 ! - , illetve ha rendelkezik pedagógiai asszisztensi segítséggel. Az érzékszervi fogyatékossággal élő ovis gyermek jellemzően nem szokott félelmet kelteni a szülői közösségben, és gyermekeiket is elfogadásra tanítják. Fontos ennek az elfogadásnak a gyermekek életébe történő bevonása már csak azért is, mert előbb-utóbb a saját családjukban is találkozni fognak az élet részét képező egészségi problémával. Lesznek gondoskodásra, törődésre szoruló szülők, rokonok mindannyiunk életében, és a készülésre az integráció jó terep lehet.
A valódi probléma azon a ponton válik élessé, amikor viselkedési zavart mutat egy gyerek a csoportban. Ettől félünk, kimondom. Jó, ha tudjuk, hogy a viselkedési zavar gyermekek esetében mindig idegrendszeri tünet, tehát nem deviancia és nem gonoszság! A viselkedési zavar mögött olyan ok húzódhat meg, hogy a gyermek számára túl sok az inger, túl hangos a zaj, vagy túl sok az ember. Azon kívül lehetnek az ovis közösségben olyan magatartás problémás gyerekek, akiknél az agresszió, és a szabálykövetési deficit hátterében nem SNI, hanem nevelési hiányosság áll, és ezeknek a gyerekeknek a számát a csoportban semmilyen törvény nem szabályozza. Papír nélküli neveletlen gyerekek…
Az SNI státuszról még érdemes tudni, hogy szakértői bizottság állapítja meg. Vagyis, akik már ezzel a kóddal mennek óvodába, jellemzően korai fejlesztésben vettek részt, és kialakult kezelési tervvel rendelkeznek. A viselkedési zavaros gyermekek számára viszont az ovi az első szociális színtér, ahol a hiányosság egyáltalán kiderülhet, és csak ezek után lesz státuszuk. Ők emiatt nem fognak kikerülni a csoportból, hanem fejlesztő foglalkozásokat ír számukra elő a bizottság.
Mindezekből következik, hogy egy teljesen homogén, problémátlan, egyenletesen haladó ovis csoport elvárása meglehetősen idillikus képzet lehet, de nem életszerű. A felnőttek társadalmában is vannak problémás, betegséggel, idegrendszeri zavarokkal küzdő emberek, akik a közösség részei.
Akkor most beadjam, vagy ne adjam be a gyereket olyan óvodába, ahol sok az SNI-s?
Azt gondolom, hogy ebben a kérdésben nem az SNI-s gyerekek befogadása, vagy a számuk a döntő, hanem hogy milyen háttérrel, milyen szemlélettel, milyen tudással és személyzettel fogadja a gyerekeket az óvoda. Mennyire limitálják a csoport létszámát? Kap-e az óvodapedagógus asszisztensi segítséget? Kap-e tárgyi tudást a gyerekek kezeléséhez, amivel irányíthatja a folyamatot, és a csoport dinamikáját, vagy csak az elvárást, hogy szerelje meg a gyereket? Van-e az óvodának kimunkált befogadó szemlélete, vagy csak rideg integrációt végeznek? Az integráció valóban megoldott, vagy a szakértői bizottság csak kijelölte az intézményt?
A szülők, a gyerekek, és az óvodapedagógus is kiszolgáltatott ebben a helyzetben? Áldozatok vagyunk, vagy az elfogadható emberi szemléletet visszük át a gyakorlatba, szeretettel és tudással? Ha nincs szakmai segítség az integráció mögött, akkor kínlódás és kudarc minden résztvevő számára, és az SNI-s gyerek is csak vergődik benne, pedig elvileg érte történik az egész.
A döntéshez inkább ne a félelmünket tápláljuk, hanem az integrációról, és az adott intézményről szóló tárgyi tudásunkat.
Az integrációs gondolat elfogadása így is csak egy lépcsőfok, mely egy még magasabb szemléletű elfogadáshoz, az inklúzióhoz vezet. Ilyen inklúziós szemléletet láthatunk például a Holnap Iskolája tanintézménynél, de ez már egy másik cikk témája lehet.
Indexkép: depositphotos
.jpg){kind=small}
