Az ajándékozás nem a szeretet szinonimája
A környezetemben megdöbbenve nézem azokat a gyerekeket, akiknek az első kérdése, amikor értük mennek az oviba, hogy: - Na, hoztál valamit? Mit hoztál?
Már teljesen természetesnek veszik, hogy mindig kapnak valamit, a szobájukban pedig annyira fel vannak halmozva a játékok, hogy szinte már mozdulni sem lehet bennük - de játszani mégsem játszanak velük.
Sokaknak ismerős lehet ez a helyzet.
Valójában mi magunk neveljük önző kis zsarnokokká a gyerekeinket azzal, hogy mindent azonnal megkapnak - csak hogy elkerülje a hisztit, a szülő inkább beadja a derekát és megveszi a csokit vagy a kisautót.
Pedig Vekerdy Tamás szerint:
”Ha autonóm lényekként, szeretetben, melegségben, kellemesen élünk együtt, akkor reálisan tudom mérlegelni a gyerek kinyilvánított vágyait, és amit helyénvalónak tartok, arra igent mondok, amit viszont túlzásnak, időszerűtlennek, feleslegesnek érzek, vagy egyszerűen nincs rá pénzem, arra nemet. A gyerek pedig, ha egyébként jó állapotban van – és érzelmi kapcsolatunk szabad áramlásban, jól működik -, akkor ezt el is fogadja.”
Sokan úgy akarják kifejezni a szeretetüket a gyerekük felé, hogy mindig vesznek neki valamit, az ajándékozás azonban nem lehet a szeretet szinonimája.
A leghétköznapibb dolgok a legjobbak: sarazzunk, hancúrozzunk, ezt egy játék sem tudja pótolni!
Amikor a kicsi odajön hozzánk, hogy mutasson valamit, vagy játszani hív, mi pedig elhajtjuk azzal, hogy nem érünk rá és most vettük neki azt az új játékot, játsszon azzal, az nagyon illúzióromboló. Neki ugyanis ránk lenne szüksége, nem az újabb és újabb ajándékokra.
Hiszen ahogy a szakértő fogalmaz:
”Hiába vásárolunk mindig újat, másfélét, csak "idegessé" tesszük a játékok tömkelege közt kielégítetlenül maradt gyereket.”
Akinek sok játéka van, aki mindig megkap mindent, az elveszíti a vágyakozás képességét.
Ráadásul a valódi igények is háttérbe szorulhatnak: a simogatás, a puszi, az ölelés vagy a hancúrozás iránti vágy.
A gyerek sokszor a leghétköznapibb dolgokat élvezi a legjobban: a sarazást, a közös sütögetést, a futkározást. Kitárom a kezemet és azt mondom, én vagyok a repülő. Vagy felveszek egy képzeletbeli hátizsákot és elindulok a világkörüli útra. Homokból főzök mákos tésztát. A gyerekek szó szerint mindennel képesek játszani és bármiből képesek valamit alkotni. Ha ezeket együtt játsszuk, az olyan érzelmeket közvetít, amit egy játék sem tud megadni.
A túl sok tárgy pedig az idegrendszert is megterheli, a gyerek túltelítődik. Ezért érdemes a játékok egy részét elpakolni és csak hónapokkal később elővenni, hiszen akkor az újdonság erejével fog hatni.
"A csilingelő vödör és a nyolcadik matchbox önmagában még nem rongál. Az rongál, ami mögötte van"
Vekerdy Tamás úgy vélte, kifejezetten káros, ha a sok játék az érzelmeket helyettesíti.
”Tárgyakkal halmozza el, a tökéletesen csilingelő vödörtől a zenélő biliig, mert mindent meg szeretne adni neki, csak éppen fogalma sincs, hogy mit és hogyan kellene.
Vagyis érzelmi inkompetenciájából adódóan önti a cuccokat a gyerekre, az meg érzelmi kielégítetlenségből fakadóan követeli azokat.
Ezért valójában nem a tárgyak felhalmozása jár negatív következményekkel – a csilingelő vödör és a nyolcadik matchbox önmagában még nem rongál. Az rongál, ami mögötte van, nevezetesen hogy a szülő nem tud adekvát módon, vagyis játékban és mesében – mondókában, dögönyözésben, csiklandozásban – személyes érzelmet kommunikálni. Ha van dögönyözés, mondókázás, lovagoltatás, testi-lelki ölelés, akkor akár a csilingelő vödör is jöhet, és nem fog ártani. Ha helyette jön, az káros.”
Indexkép: Khusen Rustamov képe a Pixabay-en
Idézetek forrása: Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság című könyve
.jpg){kind=small}
