Így nevelünk akaratunkon kívül irigy gyerekeket
Az önzetlenséghez először az önzést kell megtanulni!
Az önzés és az osztozás valójában nem szembenálló viselkedésformák, inkább sorrendjük van. Ahhoz, hogy gyermekünk gyakorlottan mozogjon a közösségi viselkedés csapdái közt, először határokat kell kimunkálnunk vele együtt, azután a határai védelmére is meg kell tanítanunk.
Amikor gyermekünk már megbizonyosodott róla, hogy a határok érzelmi biztonságot nyújtanak számára, akkor magabiztosan tud majd viselkedni a gyermektársaságban.
Furcsának hangozhat, de minél erőszakosabban próbáljuk őt önzetlen viselkedésre kényszeríteni, valójában annál elkeseredettebben fog harcolni minden „haszontalan” tárgyért, ami az övé. Irigy gyereket nevelni nem könnyű, de kellő elszántsággal célhoz lehet érni.
- „Én mondom meg, hogy oda kell-e adnod, vagy nem!”
Ha a gyermek mindig azzal szembesül, hogy a felnőtt az összes tárgya és minden ideje felett rendelkezik, azt tanulja meg ebből, hogy nincsenek, nem lehetnek saját határai. Ha a felnőtt egyeduralkodóként rendelkezik az osztozásról, a gyermek számára nem kölcsönadás lesz az esemény, hanem egyszerű lopás.
Segítsünk kimunkálni a szabályokat, és legyünk jelen, amikor a gyermek érvényesíteni próbálja őket! Ilyen szabály lehet, hogy a játszótérre vitt játékot megosztjuk, tehát csak azt vigye le, amit jószívvel kölcsön tud adni. Megállapodás lehet az is, hogy nem kell odaadnia, ami a kezében van, vagy hogy a kedvenc játékát soha nem kell odaadnia.
- „Én mindig adok neked a csokimból!”
Ez valószínűleg igaz, de a gyermek nem csak azt a viselkedésünket figyeli, amit felé mutatunk. Ő azt is figyeli, hogy a szülőnek mennyire fontos, hogy másoknak mijük van, mennyire lesik a környezetüket, hogy ki vett új kocsit, vagy milyen új mobiltelefont vásárolt? Vajon a szülő mennyire akar divatos lenni, trendibb másoknál, hogyan jelenik ez meg a szavaiban? Gyakran próbálják-e a gyermek szeretetét tárgyakkal befolyásolni? Leszólunk-e másokat a szegénységük miatt, „tárgytalannak” tartjuk-e őket?
Az irigységet a gyerekek legjobban tőlünk tudják megtanulni.
- „Összepakolok néhány játékot az ajándékdoboz akcióra!”
Fontos, hogy a gyermek megtanulja, vannak nála szegényebb gyerekek is, és mindenki feladata, hogy az egyenlő esélyekért tegyen valamit. Az önzetlen viselkedés a közös túlélés eszköze.
Az adakozó viselkedéshez azonban nem a kényszerítés vezet el, sőt, olyan ellenállást érhetünk el a gyermeknél, ami évekig visszaveti az empátiája kialakulását. Nekünk az iránymutatás és a segítés a feladatunk, nem az elkobzás. Sok felnőtt, aki fizikai kihasználás áldozatává válik, olyan gyermekkort hagyott hátra, ahol nem tisztelték a határait, véleményét, tulajdonát.
- „Azt a szürke pulcsidat kidobtam, már foszlott a könyökénél”
Az altruizmus megtanulása hosszú folyamat, és nagyon kevés valóban önzetlen felnőtt van. Ne vegyük el a gyerektől az önzetlenség választásának lehetőségét, örömét! Az önzetlenség társadalmi játékszabályai meglehetősen bonyolultak – mi oka lenne a gyereknek ezt megtanulni, ha még a ruhája sorsáról is döntenek a feje felett?
Az önzetlenséget önismeret, önértékelés előzi meg, melynek során visszajelzéseket adunk a gyermeknek és irányt mutatunk. A kényszerítés eszköze viszont követendő példává válik a szemében – pont az ellenkező hatást érjük el vele, hiszen azt látja, hogy hihetetlen gyorsan elértük a célunkat egy egyszerű átgázolással. Minek is húzná az időt az osztozás bonyolult műveletének kimunkálásával?
- „Az ágyadat megkapja a húgod, neked veszünk egy másikat!”
A gyerekek – csakúgy, mint mi – ragaszkodnak a személyes tárgyaikhoz. A kis sarok, ahol a játékait tartja, vagy a fiókja, ágya a személyisége meghosszabbított része. Ha egyszerűen elvesszük tőle, őt magát nem tiszteljük, kénytelen lesz irigy viselkedéssel védeni a határait.
- Nemcsak a szülő, de maga a társadalom, az állam is képes a fiatalokat irigységre tanítani.
Amit erőszakkal vesz el a hatalom, azt már soha nem tudjuk jó szívvel odaadni – ahol a kényszer az úr, az osztozás összehúzza magát és alig tud szerephez jutni.
Szülőként mérlegelnünk kell, hogy a gyermekünk önérvényesítési igénye és a társasági szabályok mennyire összeegyeztethetők. Játszótéri helyzetekben vagy vendégség esetén nem könnyű ezt az ambivalenciát az adott szituációra alkalmazni. A kényes egyensúly megbillenhet attól, ha a gyermek új játszótárssal találkozik, akivel szemben még nem bizalmas, ha fáradt, ha a játék még új… Érdemes felkészülni a helyzetekre és előre megbeszélni, hogy milyen szabályok vonatkoznak majd rá.
A gyermek egyszerre tanulja a mások és a maga határainak tiszteletét. Nem várhatjuk el tőle, hogy elfogadja az általunk diktált szabályt, ha mi nem fogadjuk el az övét. Ha még a szülei is eltiporják a határait, ő sem fog másképp működni.
Olvasd el ezt is: Nem az irigység jele, ha nem adja oda másoknak a játékait a játszótéren
Indexkép: Depositphotos.com
.jpg){kind=small}
