Visszatérő mondataink rejtett üzenetei - mit viszünk tovább a gyerekkorunkból szülőként?
Kislány koromban ha eltörtem valamit – csészét, tányért, effélét –, anyám mindig ugyanazt mondta, ugyanazt tette.
„Semmi baj, csillagom, előfordul. Egy kicsit lépj hátrébb, amíg összetakarítom. Nézd csak, előbb a nagy darabokat szedjük föl a szemétlapátra, és kivisszük rögtön a kukába. Utána összesöpörjük az apraját, rá a lapátra, aztán azt is kidobjuk, így ni. Na de most még nagyon kell vigyázni, mert így is maradtak olyan icipici üvegszilánkok, amik teljesen láthatatlanok, és mégis csúnyán meg tudják szúrni a lábadat, úgyhogy nagyon fontos, hogy most itt legalább egy hétig ne járj mezítláb.”
Mindig ezt mondta és mindig ez történt, hogyha eltörtem valamit – ez azonban eléggé ritkán fordult elő, rövidesen az is kiderül, miért.
Teltek-múltak az évek. Felnőttem, társat találtam, lakásunk lett, gyerekeink születtek. Aztán eljött az a nap, amikor az egyik gyermekem véletlenül eltört valamit – poharat, csészét, csuda tudja már.
„Semmi baj, kicsim” – mondtam – „előfordul az ilyesmi. Egy kicsit lépj hátrébb, amíg összetakarítom. Nézd csak, előbb a nagy darabokat szedjük föl a lapátra...”
Mentünk tovább az időben, poharak náluk is ritkán törtek... Már vagy harmadszor következett be ugyanez, mire egyszer csak megtorpantam és a homlokomra csaptam: mi történik itt? Mit csinálok? Mi történik velem, bennem, általam? Mint egy programozott automata: meghallom a csörrenést, meglátom a cserepeket a padlón és bekapcsol bennem a mondatfüzér, ami ott vár készen, előre gyártva, bevetésre készen: „Semmi baj, kicsim, előfordul... stb., stb., stb.”
Na jó, jó, de mi ebben a csudálatos? És van ezzel bármi baj? Hiszen hasznos, hogy típushelyzetekre vannak típusválaszaink, nem kell mindent elölről kitalálni.
És valóban – ebben az esetben nem volt semmi baj, hiszen az anyám-féle mondatfüzér és cselekvési sor történetesen egészséges volt, személyiségfejlesztő, kapcsolatépítő. Ha mai eszemmel kielemzem, minden egyes mondat rejtett üzenete megfelelt az egészséges gyermeki fejlődés térképének.
„Semmi baj, csillagom, előfordul”, azaz: ami történt – hogy elejtetted, leesett, széttörött – mind belül van a dolgok normális menetén. Nincs veszély, nincs baj, nem kell megijedni. A legfontosabb talán mindaz, amit az anyám itt nem mondott.
A „semmi baj” azt is jelenti, nincs ennek semmi különös következménye vagy jelentése. Nem esel ki a szeretetből, nem vagy ügyetlen, nem haragszunk. Persze a kisgyerek nem is tudja, hogy lehetne veszély, hogy kieshetne a szeretetből vagy hogy ügyetlennek lehetne őt bélyegezni. Ő csak a csörrenést hallja, a cserepeket látja, és néz ránk, hogy hogyan is kell ezt megélni, mit kell erről gondolni és érezni, mit kell cselekedni.
„Egy kicsit lépj hátrébb...” – mondta anyám és ezzel azt üzente: az első és legfontosabb a te védelmed, a te biztonságod. Itt nincs feladatod, az efféle veszélyes munka a felnőttek dolga. A te épséged mindennél előbbre való. Ami persze abból a mély biológiai törvényből fakad, hogy az első a gyermek, mert a gyermek a jövő.
„...amíg összetakarítom” – folytatta, azaz: van megoldás, tudom a megoldást, azonnal gondját viselem. Nálunk rendben mennek a dolgok.
„Nézd csak,...” – hívogatott, hogy figyeljek, tanuljak, és cselekedni kezdett, módszeresen, hozzáértőn, én pedig a biztonságos távolból nézhettem, hogyan csinálja ezt az ember, mi az ilyen helyzet kezelésének az ésszerű és helyes módja.
Mintha azt mondta volna: „egy nap felnőtt leszel te is, és fontos lesz, hogy tudd, mi a dolgod.” Úgy hívják ezt a pszichológiában, hogy protokoll, és a gondos nevelésben jelentős helyet foglal el az efféle hasznos hétköznapi forgatókönyvek tanítása.
Rejtett üzenete valami olyasmi volt ennek a szakasznak: az életet, a helyzeteket uralni tudjuk, a dolgoknak van ésszerű, kidolgozott kezelési módja, technikája és mi ezeknek birtokában vagyunk. Én meg tudom tanítani, te meg tudod tanulni.
„Maradtak láthatatlan üvegszilánkok” – emlékszem, hogy amikor ehhez a részhez ért, mindig felvidultam... Nagyon izgalmasnak tűnt, hogy léteznek dolgok, amikor olyan kicsik, hogy nem látjuk, és mégis léteznek... ezen a ponton mindig meglódult a fantáziám... ez már a tudásom tágítása felé mutatott, gyermeki tudásvágyamra játszott rá.
„Fontos, hogy ne járj mezítláb...” – itt ismét az volt az érzésem (és azt hittem, ez a világ rendje, nem tudtam, hogy máshogy is lehet), hogy én vagyok a legértékesebb és a nagyok vigyáznak rám. Ugyanakkor a papucsomra gondoltam és arra, hogy Anya majd figyel, hogy ne felejtsem el.
Történetesen tehát az én anyám – egy anya a sokmilliárdból – ebben a helyzetben csupa olyasmit üzent, ami éltető volt és az életkoromnak megfelelő. Nem baj tehát, ha én automatikusan, felülvizsgálat nélkül mondtam tovább a mondatait, mint egy programozott gép, a saját fiaimnak, ahányszor meghallottam a csörrenést és megláttam a cserepeket a padlón.
Na de mi van akkor, ha a típushelyzetre olyan típusválasz fészkel az agyunkban, ami nem éltető és nem az életkornak megfelelő, ami nem felel meg az egészséges gyermekkori fejlődés térképének?
Később, már pszichológusként tudtam meg – titokban meglepődve és borzadozva –, mennyire éles és elsöprő negatív válaszokat is lehet adni erre a helyzetre. Voltak családok, ahol az volt az üzenet: ügyetlen vagy!
Úgy értve, hogy a gyermek maga, lényében, mélyen, áthatóan ügyetlen, reménytelen, valami baj van vele. A gyermek persze elhiszi, félni kezd, ügyetlenkedni kezd... egyre több pohár törik, egyre jobban megerősödik ez a vacak önkép. És persze ha a pohártörést kiabálás, indulat kíséri, akkor a gyermek meg is ijed és összekapcsolja a két jelenséget, félni kezd, nehogy leejtsen valamit. Stressz rakódik a nehéz feladatokra, majd bátortalanság, szégyen... lefelé tartó spirál alakul ki.
Más családokban amikor szidták a pohártörő gyermeket, az volt a mögöttes üzenet, hogy a család vagyonát herdálja, összegyűjtött vagy átmentett jóléte ellen vét, vagy mások munkáját veszi semmibe, esetleg az emelkedés, előre menetel útján veti vissza a családot. A csöppnyi történés tehát irreálisan felnagyítódott, a gyerekre képtelen és érthetetlen terhet rakva. Ez is rossz önképhez és szorongáshoz vezet, visszafogja a fejlődés, a tevékenykedés, a kibontakozás energiáit.
Minden szavunknak, arcmozdulatunknak, hanghordozásunknak van rejtett üzenete, és az át is megy
A gyerekek mélyen intuitívak, az üzeneteinket teljes érzelmi tartalmukkal együtt felfogják, akkor is, ha ezt az érzelmi tartalmat szavakba önteni soha vagy csak jóval később tanulják meg.
Szerencsére azonban az ember tudatos lény. Amint a legkisebb gyanú támad bennünk, hogy valamelyik típusválaszunk árt a gyermeknek, hisz nekünk is ártott, mi is utáltuk, féltünk tőle, megbénultunk tőle, akkor tudunk változtatni.
Kellő tudatosság és esetleg némi szakmai segítség birtokában felülvizsgálhatjuk: az a robot, aki vagyok, vajon jó mondatot ismétel? Nekem jót tett ez a mondat? Mire lett volna szükségem helyette? És mire van szüksége a gyermekemnek ezekben a típushelyzetekben? Mi felelne meg az egészséges gyermekkori fejlődés térképének?
Hasznos tehát, ha minél többet megtudunk az egészséges fejlődési útról, ha ott van a kezünkben az a bizonyos térkép, és azt böngészve tudunk jó válaszokat generálni.
Gyereknevelési mintáinkat a szüleinktől, szülőfiguráinktól szívjuk magunkba, öntudatlanul hordozzuk, és a megfelelő helyzetben működésbe lépnek
A leggyakoribb eset az, hogy az a nevelési mintázat aktiválódik, amellyel minket neveltek. De persze az is előfordul, hogy valaki megfogadja: „csak olyan ne legyek, mint az anyám”, és ezért bizonyos pontokon a szöges ellentétét teszi annak, amit ő elszenvedett.
Ebből is lehet aztán zűrzavar és kalamajka, hisz a szöges ellenkező egyáltalán nem biztos, hogy egybeesik azzal, amire a gyermeknek szüksége van. Példázza ezt az az anyuka, akinek kiskorában tilos volt dühösködni, le volt tiltva a harag bármely kifejezési formája. Ezért később ha úgy látta, a saját kislánya haragszik, akkor „engedte”, „bátorította” – azaz sokszor szinte hergelte a gyermeket, és sokszor benne hagyta a frusztráló problémában, ahelyett, hogy arra szép, sima, egészséges megoldást mutatott volna neki.
Innentől kezdve tehát egy dolog számít csak: hogy az a nevelési mintázat, ami bennünk működésbe lép, vajon megfelel-e az egészéges gyermekkori fejlődés térképének vagy nem.
Indexkép: Depositphotos.com
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
.jpg){kind=small}
