Egy vasárnapi apuka karácsonya

Természetesen azon a szent napon esett annyi hó, hogy a vegyesgumik esdeklően néztek rám, csak ne induljak el. A szokásos nyüglődés a gyerekülésekkel elmaradhatatlan tartozéka ennek a fantasztikus, grönlandi képeslapra hajazó reggelnek. A biztonsági öv(ek!) csatja csak háromszor talált képen, mire a rögzítés módja a legkockább rendőr tetszését is bízvást kivívhatta. Üzemanyag rendben, ablakmosó folyadék stimmel, kukásmellény ott vigyorog a hátsó szélvédő előtt. Ne ebbe kössön bele valaki! Persze tudna, mert speciel a mentődoboz némi hiányosságokkal küszködik a legutóbbi vasárnap óta. (Vica alvóbaba mind a 32 centije igen gondos ápolásban részesült, minekutána jelenkori Kheopsz múmiává avanzsált.)

Indulás után a második slukk súlyosbította a magyar utakról vallott, eddig sem optimista nézeteimet. Elsőre ugyebár úgy tűnik, minden sokkal simább, mint takaró nélkül, de a nemzeti sport ilyenkor válik Ironman próbává, mivel a kátyukra az „alattomos” jelző igen halovány kifejezés. Leállás és egy vastüdőről lekötött beteget is megszégyenítő roham, mikorra a lenyelt csikk kényszeredetten utat tör magának. Közben a karácsonykor végtelenítettre állított Wham szörtyög a rádióból, ami mit mondjak… hangulatjavítóként ismét csődöt mondott. Kábán és dühösen sietek vissza az úthibához. Revideálnom kell azonnal álláspontomat. Úthiba??? Édes istenem, látom a föld magját! A koreai csodalimuzin is betegesen köhécsel, azon se csodálkoznék, ha a féltengely átdöfte volna a blokkot! Ennek ellenére meglepve konstatálom, hogy különösebben nem viselte meg járgányomat a randi, a közútkezelő 25. sz. szekérútján szúrópróbaszerűen elhanyagolt artézikútjával.

Relatíve eseménytelennek mondható az utazás további része a vadregényes jászsági faluhoz, eltekintve a magyar keksz névadó falucskája melletti buszmegállóban fagyoskodó stopposlánytól, akiről az első mondata elárulta, hogy nem földrajzi, hanem biológiai érdeklődést tanúsít irányomban. Naná, csak én lehetek akkora balek, hogy K. kisasszonyt későnkelő utasnak nézem! Sebaj, legalább mindketten röhögtünk egy jót. Rajtam.

Az intermezzo nem tántorít el attól, hogy még ebben az évezredben megérkezem szeretett lányaimhoz, annál inkább mátrai hókotrók, valamint vadásztársaságok összehangoltan laza munkarendje. A vadvédő kerítés mint olyan nem létezik, ezt ellensúlyozandó viszont kotratlan az út. Tény, hogy ígértem a kiscsajoknak télapót, de nem egészen úgy gondoltam el, hogy én vérvörös fejjel  Rudolf és társai pedig hűtőrácsra/motorháztetőre szegezve köszönünk be s okozunk álmatlan éjszakát nekik, valamint kényelmetlen kérdéseket az óvó-, és tanítónéninek.

Végre begördülök – besiklok – a házikó elé. Kölcsönös puszik és ölelések, hirtelen odafagyott nyálacskák letörlése, majd exemmel begyömöszöljük az apróságokat a kocsiba. A „Persze vigyázok, óvatosan megyek…” ezerszer elmondott mondatok után megkezdődik a 7-14-ig terjedő stáció.

Eleinte a B kategóriás családi vígjátékok hangulata uralkodik az autóban, de röpke húsz kilométer és máris a Pszycho egyik betiltott jelenetében érzem magam. Kisebbik csöppem, megunva a közös éneklést, nemes egyszerűséggel közli: „Na apa én kiszállok.” Három évének minden rutinjával kettő másodperc a biztonsági öv kiiktatása, további négy a gyerekzár alapfunkciójának semmissé tétele. Részemről viszont három másodperc kellett az első kósza infarktushoz, további négy a megálláshoz. A hiányzó egy szekundum arra volt elegendő, hogy nagyobbik leányzóm megragadja tesója grabancát, így a létszám változatlan maradt.

Miután jól kibőgtük magunkat, óvatosan elindulok. A kotratlanság orvoslást azóta sem nyert, ezért a Nexia a műkorcsolya-gála teljes eszközskáláját bemutatja, a dupla leszúrt Rittbergert többször is ismételve. Hányás, ruhacsere (rajtam is) majd cirka egy óra gyötrődés után, megviselt állapotban végre hazaérkezünk. A karácsonyfa gyönyörű, a bejgli illatozik.

Boldog karácsonyt kicsi szíveim! Holnap indulunk vissza.

A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.