Szeretem az anyukámat - Jól szeretem az anyukámat?

Elég jól szeretem az anyukámat

Jól szeretem az anyukámat? Úgy szeretem őt, ahogy az neki a legjobb? – Domján Katalint nagyon sokan agykontroll oktatóként ismerik. Asszonysorsfordító csoportjaikon, melyet évtizedeken át Dr. Kígyós Éva pszichológussal közösen tartottak, asszonyok százai fordultak meg. Ő a Lea anyaotthon megálmodója, létrehozója, hat gyermek anyja, számos unoka nagymamája. Érkezett már a kezébe születő kisbaba és fogta le a szemét szeretett családtagnak. A gyerekekről – szülőkről való gondoskodás minden oldalát és árnyalatát mélyen és részletesen ismeri.

Mindenki, aki valaha volt gyermek és kamasz, emlékszik azokra a pillanatokra, amikor éppen nem szerette az anyukáját. Mert mindenkinek az anyukája volt néha méltánytalan, türelmetlen. Ez így van rendjén. Szerintem már az is nagy dolog, ha valaki a facebookon ki tudja jelenteni, hogy „Szeretem az anyukámat” Soha, egyikünket sem szerettek pont úgy, hogy arra szükségünk lett volna. Épp ezért úgy gondolom, hogy mindegy, milyen volt a mi anyánk. Az a fontos, hogy én milyen vagyok. Erre az egyetlen dologra, saját magamra tudok nagyon nagy hatással lenni. Milyen vele, az én szülőmmel, bármilyen is volt ő hozzám, s milyen a saját gyerekeimmel, ha vannak. Én milyen mintát mutatok a gyermekemnek, ha az idősekről való gondoskodásról van szó. Mert ő majd úgy fog bánni velem, ahogyan én bántam az én szüleimmel. Pontosan ugyanúgy. Azon is érdemes elgondolkodnom, vajon nekem milyen példa lebeg a szemem előtt? Vajon a mi családunkban hogyan gondoskodtak az idősekről? Hogyan bántak velük? Mi a szokás nálunk? Azt is lehet, hogy át kell értékelnünk, hogy ez a szokás jó-e úgy, ahogy eddig volt. Nem könnyű persze jól dönteni, sőt egyáltalán dönteni sem.

Hogyan is tudnánk jól bánni idős szüleinkkel? Meglehet itt is annyira egyszerű a válasz, mint oly sokszor: tégy úgy, ahogy szeretnéd, ha veled tennének!
Hadd meséljek el egy rövid történetet. Egyszerű család, még a régiségben, - ahol nagyszülők, szülők, gyerekek együtt laktak. Mindenki tette a maga dolgát. A nagyszülők már igen idősek voltak, remegett a kezük, bizony a levest is kilöttyentették evéskor. Így étkezéskor külön asztalnál terítettek nekik, és fatányért, fakanalat kaptak a törékeny helyett.
Egy délután az Anya az udvaron teregetett, amikor a fáskamra sarkában észrevette a kisfiát, amint buzgón dolgozott valamin, teljes odaadással. Örömmel figyelte, és amikor végzett a ruhával, odament hozzá, és megkérdezte, mit csinál.

„Édesanyáméknak faragok kanalat, hogy, ha megöregszenek, legyen mivel enniük!” – válaszolt büszkén a kisfiú.

Kedves Barátom! A te kanaladat vajon milyenre faragják?

(A történet Tolsztoj: Az öreg Nagyapó meg az unokája meséjének átirata)