"Mellbeszélgetések"

Ezen a héten kedvenc olvasmányomat egy kiállítás falain láthatom. Egy fotó, és mellette szöveg. Arctalan, testetlen, csak a mellek, de beszédesebbek, mint egy arc a maga mimikájával, vagy a szemeknél, amelyek többet tudnak mondani a szavaknál. Mindez nincs, de amit megtudunk a mellek viselőjéről, az közelebb hozza őt hozzánk, mint egy ölelés. Mert őszinte. Mert soha nem beszélgetünk így lányokkal, asszonyokkal. Nem jut eszünkbe ilyen kérdéseket feltenni, ha eszünkbe jutna, akkor megállj parancsolna kultúránk szokásrendszere, a téma tabu volta, a szemérmünk, a gátlásaink.
A mell megszólal. Arról mesél, amikor még csak reményként élt, majd a reményből bimbó, később nyíló rózsává vált. Kibomlott, izgalmat okozva a fiúknak az osztályban, a szomszéd agglegénynek, a papa barátjának, a zongoratanárnak és az építkezés kőműveseinek, akik egy emberként hagyták abba a munkát, hogy az ujjukat a szájukba véve füttyben fejezzék ki elismerésüket.
Mesél a büszkeségről, az örömről a tükör előtt. És a szégyenről az ajtón kívül, a görnyedt hátról, a rejtőzködésről, dugdosásról.
Mesél a néha kellemes és izgató, néha pedig váratlan, megalázó érintésekről. A "tapizásról" az iskolában, a dörgölőzésekről, a játékos birkózásnak álcázott "véletlen" simításokról... és a direkt, durva markolászásról.
Elmeséli, hogy a mell legtöbbször csak akkor tudja elfogadni önmagát, ha a szeretett férfi elfogadja. Nincs saját identitása, határozott álláspontja önmagáról. Ha a férfi szereti, a mell szereti önmagát. Ha bármilyen is, de elfogadják, ő is elfogadja magát. Ha a férfi szereti cirógatni, imád vele játszani, és örömét leli benne, a mell is örül, kivirul, boldog, érzéki testrésszé válik. Ha nem szeretik, megszűnik, mint erogén zóna, és tiltott területté válik.
Mesél a ruhájáról, a melltartóról. Nélküle még az udvarra sem. Ha mégis, lapít, észre ne vegye valaki. Otthon sem, házon belül sem, mert meglátja magát a tükörben, és akkor, jaj neki! Vagy ellenkezőleg. Hiszen olyan szép, hadd lássa mindenki! Melltartó nélkül lágyan mozdul, ring minden mozdulatra, nincs kalodába zárva. Szabad, mint a szél.
Mesél arról, hogy elhiszi, amit a médiák sugallnak: csak úgy szép, ha égnek áll, bizonyos szögben, bizonyos méretben. Igyekszik igazodni, mint katonák a sorban, és szégyenkezik, mert naponta szembesül kudarcával: bizony alulmarad a versenyben.
Meséli, hogy álmodik a természeti népek kultúrájáról, ahol tisztelet övezi a sok gyermeket táplált emlőket, az igazi megbecsülés éppen nem a gyermeklány ciciknek, hanem a sokat megélt, adakozó, megviselt melleknek jár. Nehéz ezt elképzelnie, hisz már ő maga is úgy gondolkodik, ahogyan beléprogramozták: maga is csúnyának látja a büszke tibeti anyát, mint ahogyan önmagát is.
Meséli, hogy vállalja a szoptatást, boldog örömmel. Anyai énje adakozó és önfeláldozó. Nem baj, egyél csak kicsi szentem. Életének legszebb időszakáról mesél, amikor táplálhatott egy kis embert. Mesél arról, mennyi szeretet van benne. De elmondja, hogy szeretői énje kétségbeesik: a Playboy cicik oly szépek, és ő egyre csak távolodik ettől az etalontól. Hogyan fog megfelelni e kétféle, egymásnak feszülő ellentmondásnak? Az anyai énje erősebb, nincs igazi dilemma. A szégyen majd csak utána jön: selejtes áru vagyok!
De végül azt is elmeséli, hogy ő tulajdonképpen boldog, hogy van. Péniszirigység? Ugyan, nevetséges! Hol vannak a férfiaknak ilyen gyönyörűséges domborulatai, amik óvnak és táplálnak, áradnak és sugároznak? Van-e bármi is a világon, ami ennyire lázba tudja hozni a férfiakat? Van-e bárminek is ekkora hatalma, mint nekik?
A mellbeszélgetéseket olvasgatva szeretet és elfogadás ébred bennünk a mellek és a nők iránt. Hirtelen más dimenzióba kerülünk, megváltozik a szépségről alkotott fogalmunk. Belső szépség ragyog ki minden fényképből és minden szövegből. Nőtársaink elfogadásán keresztül pedig önmagunk szeretetéig és elfogadásáig jutunk el. Reméljük, hogy a férfiak, akik eddig is oly kedvesek és megbocsátóak voltak velünk, a kiállítást végigtekintve még inkább betekintést nyerhetnek női lelkünk rejtelmeibe, és még inkább megértenek bennünket. És legfőképpen szeretnek bennünket, bármilyenek is vagyunk!
Singer Magdolna