De jók is voltak azok a szülinapi gyerekzsúrok! Még akkor is, ha időnként púpnak éreztük a hátunkon. Nosztalgiázzunk egy kicsit, amíg újra lesznek rendezvények, mi ilyenekben vettünk részt Törökországban.
Az óvoda ideje alatt és az iskola első éveiben gyakran előfordult, hogy a lányunk osztálytársai szülinapi zsúrra invitáltak bennünket. Az első néhány alkalommal igencsak meglepődtem, milyen egy tipikus gyerekzsúr, legalábbis abban az isztambuli kerületben, ahol én éltem.
A zsúrra soha nem hívtak meg külsős gyerekeket, feltételezem, volt egy másik összejövetel is a családdal és a barátokkal. Általában hétvégén jöttünk össze, hogy kényelmesen oda lehessen érni, és amolyan íratlan szabályként mindig csak az anyukák az elvártak kísérőként egy-egy ilyen eseményre.
A bulikat nem otthon, hanem külső helyszínen szervezték, lehetőleg olyan játszóházban vagy kávézóban, ahol foglalkoznak gyerekpartikkal is. A gyerekeket itt aztán azonnal külön lehetett csapni, vagy egy külön helyiségbe, vagy egy külön emeletre – mert mint kiderült, errefelé ez a szokás. A kölyköket átvették az animátorok, együtt játszottak, rajzoltak, kosztümökbe bújtak, zenéltek, arcot festettek, bohóc vagy mágus szórakoztatta őket, helye válogatta, hogy mi a kínálat, és hogy mire futotta a pénztárcából.
Mindeközben mi, az anyukák, egy másik helyiségben ücsörögtünk, böreket és töltött szőlőlevelet eszegettünk, teáztunk, beszélgettünk. Senki nem készített házi süteményt, tortát, mindent rendeltek. A diskurzus alatt hasznos infókat lehetett begyűjteni az új kávézókról a környéken, a névadási trendekről, az iskolai pletykákról vagy az iskolaválasztásról. A legelső alkalommal homlokon csaptam magam – ott is maradt utána egy mély ránc –, mert kiderült, hogy ebben a korosztályban már botoxolni is menő. Az eszmecsere közben időnként eltűnt egy-egy anyuka, hogy lefényképezze a gyerekeket játék közben, és a képeket azonnal elküldte a saját WhatsApp csoportunkba, amit ott rögtön meg lehetett nézni az asztalnál – egy helyiséggel odébb.
Aztán a gyerekeknek is eljött az evés ideje, a jellemző menü a pizza, a hamburger vagy fasírt sültkrumplival, és az animátorok vezénylik le az étkezést. Evés után általában folytatódott a játék, de a hangulat ilyenkorra igencsak felfokozódott, mindenki izgatottan várta a tortát.
Mi akkor már a török kávénkat szürcsöltük, elfogyott a börek, a krumplisaláta, és előttünk is leszedték az asztalt. Eljött a torta ideje, mindenki átsietett a gyerekekhez. Az animátorok addigra előkészültek a tortafújáshoz, a mesefigurás tányérok és evőeszközök az asztalon várták a lurkókat, a lufik szépen felaggatva. A torta az ünnepelt kívánsága szerint valamilyen mesefigurás csodaköltemény, rajta gyertyák, tűzijáték. Felcsendült a szülinapi zene, mindenki énekelt, a kicsi már alig tudta kivárni, hogy elfújhassa a gyertyákat, és az animátorok nehezen fékezték meg a többieket, hogy ne segítsenek ebben idő előtt. Mi pedig, az anyukák, pipiskedve álltunk a gyerekekkel szemben, és lázasan kattogtak a telefonok.
A gyertyát végül elfújták, a tűzijáték is kialudt, az animátorok elkezdték kiosztani a tortát a gyerekeknek. Mi is visszavonultunk az asztalunkhoz. Még egy kör török tea, és érkezett hozzá a szelet torta is. Az idő általában gyorsan elszaladt, és az utolsó korty teát lehajtva illemtudóan szedelődzködni kezdtünk, hogy a kölyköket begyűjtve elinduljunk a hétvégébe.
Kezdőkép: samaraagenstvo/Pexels
.jpg){kind=small}
