Kicsit olyan érzésem van, mintha nekem, a férfinek, nem lehetnének kérdéseim, kételyeim. Pedig vannak. Nem a gyerek nevében, és a nemében, hiszen ahogy az előző cikkemben megírtam, biztos, hogy lány lesz. Ettől még milliónyi kérdésem lenne: ezeket valakinek meg kellene válaszolnia.
Itt van például egy, amin már sokszor elgondolkoztam: Mit kell, és lehet tenni abban a pillanatban, amikor a kedves egy fura izével a kezében áll, és azt mondja: apa leszel. Azon kívül, hogy kimegy a lábam alól a talaj, mi a teendőm, mit tehetek? Azonnal elmondhatom mindenkinek, vagy várnom kell még egy kicsit, és csendben ünnepelhetek csak? Ki készít fel arra, hogy fogom megélni a pillanatot és mások hogyan élték meg? Vajon milyen érzés az, amikor a férfi büszke, és szerelemes, és örül, és éppen szülővé válik, és egyetlen tizedmásodperc alatt megváltozik az élete.
Mi lesz a kétségeimmel? Normális, ha már most azon gondolkodom, hogy elég jó apa leszek-e? Normális, ha már most stresszelek azon, tudok-e családfenntartó, barát, szerető férj, pasi, munkatárs lenni egyszerre, évekig? Mások, hogyan csinálják? Fura, ha már most aggódom a jövő miatt? Ki fog nekem segíteni, ha bajban leszek, kitől kérhetek tanácsot?
De a legfőbb kérdés az, hogyan kell készülni az apaságra?
Egyelőre addig jutottam a gondolkodásban, hogy a feleségemmel a fenti kételyeimről, gondolataimról még véletlen sem kezdeményezek beszélgetést.
Ennek a legfőbb oka az, hogy most, hogy elhatároztuk, jöhet a baba, nekem sziklaszilárdnak kell mutatnom magam. Nyugodtnak. Kiegyensúlyozottnak. Alfahímnek. A lehető legjobb választásnak. Ezért nem csak hogy többet járok konditerembe (ugye, a külsőségek, fontosak) hanem igyekszem figyelmesebb, megértőbb lenni, támogatni. Miközben úgy be vagyok szarva (bocsánat nincs rá jobb szó), mint még soha. Igen, már most. És sehol nem találom, hogy mások is így jártak-e?
Spontán vagy tudatos szülők leszünk?
Nemrég beszélgettünk, és rájöttünk, hogy az első lépéseket a babaváráshoz már megtettük. Tervszerűen, tudatosan, de spontán szeretnénk szülők lenni. Ez valami olyasmit jelent, hogy bár tervezzük a babát, nem beszélünk róla naponta többször, továbbá nem megyünk direkt homokozók, és bölcsik közelébe, megbeszélni melyik az a gyerek, aki úgy, ahogy van, akár jó is lenne. Egyrészt úgyis a miénk lesz a legtökéletesebb, másrészt nehogy valamelyik kismama pedofilnak nézzen…
Szóval, spontának vagyunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy nemrég - teljesen véletlenül - elmentünk egy orvoshoz, aki azt mondta a szájával, hogy Ő tudja, a tuti terhesség receptjét, mert van valamilyen gyógyszer, azt kell enni, és 48 óránként szeretkezni. Akkor 2 hónap alatt biztos. Ennél az orvosnál utoljára voltunk. Hiszen mi spontán akarunk szeretkezni (mondjuk, ez a 48 óránként nekem speciel megfelel, mégiscsak ő az orvos, adjunk a szavára), spontán akarunk babát. Azt pedig semmiképp nem szeretném megélni, mi lenne, ha a csodaorvos, csodagyógyszerei ellenére nem tudnánk tartani a 2 hónapos „biztosansikerül” határidőt…
Szóval, lehet, mégis inkább tudatosak vagyunk?
Tény, hogy vidéken lakunk, kertes házban, kutyával, nagy kerttel, és úgy építettük fel a házunkat, hogy kettő gyerekszobánk van. Tény, hogy tudatosan választottuk a 2015-öt, mert ez a Kecske éve… dehogy is, vicceltem, fogalmam sincs, minek az éve van, arról meg végképp, hogy jelent-e ez valamit. Tény, hogy nagyon, kedves, gyerekszerető a városunk. Például a bölcsőde 300 méterre van tőlünk. Spontán odaépült, véletlen. Van itt két tannyelvű általános iskola is. Véletlen. A sportpályától 400 méterre lakunk. Mondjuk ez focipálya, női csapat meg nincs. Viszont, teljesen véletlen éppen szeretnénk venni egy autót. Egy nagyot. Hátha kell.
Most hogy belegondolok, azt hiszem a legelső kérdésemre, kételyemre, már megvan a válasz. Nem kell millió honlap, és százezer cikk ehhez. Már tudom, hogy ha majd az az izé (persze, tudom, hogy terhességi teszt a neve) egyszer úgy dönt, hogy apa vagyok: nagyon boldog leszek. Nagyon büszke.
Olyan nagyon büszke, hogy már tudom, mit fogok tenni: kiülök a kertünkbe, és először megbeszélem a kutyámmal, hogy lesz itt néhány változás, de attól még őt is fogom szeretni. Aztán kibontom a direkt az erre az alkalomra félretett Jégbort, és elkezdek telefonálni. Már ameddig tudok beszélni. És azt gondolom, egyáltalán nem fog érdekelni, hogy egyetlen tizedmásodperc alatt megváltozott az életünk örökre.
Hiszen pontosan ez az, amire vágytunk.
.jpg){kind=small}
